Az ezt megelőző írásokban a szülőséggel, a szülői típusokkal foglalkoztunk. Ennek jegyében nagyító alá vettünk néhány jól ismert szülőtípust, és ki-ki a kedve szerint vagy a helyzetéből adódóan gyakorló szülőként önmagát, a gyakorló gyermek szemszögéből a saját szüleit ismerhette fel a leírásokban. Ha eddig nem találták meg sem a túlságosan óvó, sem a túl szigorú, de az ambiciózus és elfoglalt szülők leírásában sem önmagukat, sem saját szüleiket, nagyon reméljük, hogy ezt megteszik a nevelés szempontjából legmegfelelőbb szülőtípusban, a demokratikusban.
Az ideális helyzet az, amikor a szülők együttesen nevelik a gyermeküket, egyformán és egyenrangúan hatnak gyermekük/gyermekeik fejlődésére, és egyformán érzik magukat felelősnek akkor, amikor problémák adódnak a gyermekkel kapcsolatosan, és a gyermek nehézségeiért nem csak az iskolát, a kortársakat okolják. Ha a szülő jól ismeri a gyermekét, a tulajdonságait (pozitív és negatív tulajdonságait is egyaránt!), állandóan figyelemmel kíséri fejlődését, érdeklődik iránta, és ezzel összhangban tudja irányítani – még ha ösztönösen is teszi ezt –, akkor jó úton halad. Akkor jó, ha a szülői autoritás nem a tekintély elvén, hanem egymás ismeretén, megértésén és megbecsülésén alapszik. Ha nem feledik soha azt a nagyon fontos tényt, hogy már a gyermek születésétől kezdve, sőt még előbb is hatással vannak gyermekeik viselkedésére, ezért tudatosan a saját viselkedésükkel állítanak modellt a gyermek elé, hogy hogyan kell viselkedni a családtagokkal, a szomszédokkal, a barátokkal, a családban, nyilvános helyen, hogyan kell a tárgyakhoz, a természethez stb. viszonyulni. A demokratikus szülő hiteles, természetesen viselkedik, sír és nevet a gyermekével együtt, kimutatja, hogy nincs jó kedve, ha gondjai vannak. Ami nagyon fontos, nem szégyenli bevallani, ha tévedett, vagy hogy valamit nem tud. A demokratikus szülő világos elvárásokat szab, és mivel odafigyel gyermekére, kellően rugalmas is tud lenni, és a felmerülő probléma megoldásába a gyereket is bevonja, meghallgatja, és vele együtt oldja meg. Nyíltan elbeszélget a gyerekkel arról, hogy mi történt az iskolában, és elfogadja, hogy gyermeke nem lehet mindig sikeres, a hibát nem hárítja a másikra, pl. a padtársra, mert zavarta dolgozatírás közben, vagy a tanítóra, tanárra, hogy nem kedveli a gyerekét, vagy nem tud tanítani, vagy sokat kér. Reálisan elemzik a helyzetet, és keresik a kiutat közösen, felállítva a célt, hogy mit szeretnének elérni, és hogyan milyen úton érheti el ezt a gyerek egyedül, vagy ha szükség van rá, a szülő támogatásával. Ha párhuzamot vonunk a nevelői stílusokkal, akkor a demokratikus szülő a meleg-engedékeny nevelési stílusnak felelne meg. Ebben az esetben a meleg érzelmi légkört a gyermeket elfogadó és megértő, gyermekközpontú viselkedés jelzi. Ez a szülő ritkán alkalmaz fizikai büntetést, ehelyett inkább a gyermek helyes cselekedeteit erősíti, dicsér. Tetteit, ítéleteit indokolja. A gyermek közeledésére szinte minden alkalommal pozitívan válaszol, gyakran beszélget vele. Így, ha a gyerek a szüleihez fordul azzal az igénnyel, hogy szeress vagy beszélgess velem, figyelj rám – a szülőktől mindig kap választ.
Vannak szabályok, szükségszerű normák, melyeket megszegve természetesen helytelenítésre, feddésre, szidásra számíthat a gyerek. A rugalmas szabályok nem nehezednek a gyerekre, nem akadályozzák cselekedeteit. A gyermek kifejezheti agresszióját – ezért nem kap büntetést. Itt a szülők a megbeszélésre törekednek. A szakemberek szerint az a gyerek, aki ilyen légkörben nő fel, pozitívan fordul a világ felé, aktív, kezdeményező, barátságos, érdeklődő, kreatív, becsvágyó, gondolkodása gyors. Ami nagyon fontos, sosem kételkedik abban, hogy szeretik. Negatívumnak mondhatjuk, hogy ezek a gyerekek, a többi nevelési stílusban nevelkedőkkel szemben, nehezebben kezelhetők, mert kiállnak magukért és álláspontjukért, de ezt a nehézséget ellensúlyozza, hogy bíznak önmagukban, kiegyensúlyozottak, kedvesek, barátságosabbak, könnyen alakítanak ki kapcsolatot felnőttekkel is, nem csak gyerekekkel.
Nem könnyű szülőnek, jó szülőnek lenni. A szülői viselkedésformákat nem lehet egyszerűen kiválasztani és megvalósítani, mert a szülő személyiségjegyei, karaktere meghatározza a viselkedést. Annak ismerete viszont, hogy milyen szülők vagyunk, mely csoportba tartozunk, rámutathat arra, hogy hol kellene változtatni a nevelési elveinken, és tudatosan dolgozhatunk azon, hogy jobb szülők legyünk, saját gyermekeink érdekében.
Ha egy-egy döntés meghozatalánál nemcsak a saját érdekeiket nézik, hanem megpróbálják beleképzelni magukat gyermekük helyzetébe, biztos, hogy jó döntést hoznak. Tegyék fel a kérdést maguknak, hogy amit most kifogásolnak, mennyire lesz fontos egy vagy öt év múlva.
Lényeges, hogy legyen idejük egymásra – kiránduljanak, süssenek-főzzenek együtt, és közben beszélgessenek. Érdeklődjön a gyerek dolgai iránt, igyekezzen megismerni a házon kívüli életét is, de nem vallatással, faggatással.
Fogadják el mind a ketten a gyermeküket olyannak, amilyen. Meg kell neki mondani, mely viselkedését nem tartják megfelelőnek, de őt magát attól még szeretik. Keressék meg gyermekben a jó tulajdonságait, hívják fel rá a figyelmét. És amikor a gyermekét szidja, ne mondja neki, hogy hülye, ügyetlen, buta, bolond, mert a kimondott szó ereje óriási. Inkább biztassa, pozitív kifejezéseket használjon: meg tudod csinálni, képes vagy rá, legközelebb ügyesebb leszel stb.
Ez a hozzáállás biztos, hogy sokkal hatásosabb lesz, mint a ledorongolás, megalázás. Ha módjuk van, nézzenek utána az interneten a Száz kifejezés megerősítéshez, elismeréshez, bátorításhoz oldalnak. Onnan idézem a száz közül az egyiket: Meglátod, sikerülni fog!
