Szentkuthy Casanova-jelmezben látható Mikes Klára és Szerb Antal társaságában
.
Szentkuthy Miklós születésének századik évfordulójára jelentette meg a Magvető Könyvkiadó az író óriásvállalkozásának, a Szent Orpheus breviáriuma regénysorozatnak az első, Széljegyzetek Casanovához című füzetét. Majdhogynem hasonmás kiadásban, de mégsem. Szentkuthy 1937-ben tett észak-itáliai körutazása során ötlötte ki a breviárium tervét. Ekkor látta Velencében a gondolkodására meghatározó hatású Tintoretto életmű-kiállítást, és egyfelől a Velence-élmény ihletésére a tervezett regénysorozat első darabjának tárgya a velencei kalandor, Giacomo Casanova. Az emlékirataihoz fűzött számozott kommentárokkal a következő esztendőben már el is készült, 1939-ben magánkiadásban meg is jelentette.
Eddigre már közzétette a breviárium programját, amit 1942-ben, a sorozat hatodik füzetének megjelenésével párhuzamosan újrafogalmazott, de a sorozat itt három évtizedre megszakadt. Az első hat füzet viszont nem csak egységes és összefüggő kompozícióba áll össze, hanem külalakjában is sajátos. Szentkuthy elsődleges borítótervét az olasz templomok kövezetén látott számtalan domborműves síremlék insmiprálta, a végleges címlapterv viszont az eredeti ötletnél sokkal puritánabb külsőt öltött: nagyalakú füzet, koromfekete borítóval, a címoldalon egy aránylag kisméretű, ragasztott vignettával, rajta az író neve és a mű címe. A Magvető kiadásában megjelent füzet a méretet megőrizte, de a címlaptervet megújította: a borító bordó, a vignetta bár ötszörös magasságú az eredetihez képest, színes, egy pazar Szentkuthy-rajzot is magába ötvöz. A szedés betűtípusa is változott, és a kötet kiegészült az utólag, 1942-ben írt bevezető Vita (Szentéletrajz) fejezettel, és az ugyancsak utólag készített tartalommutatóval, Tompa Mária eligazító utószavával, a két említett sorozattervvel, egy Szentkuthy-portréval és egy álarcosbálon készült felvétellel, ahol Szentkuthy Casanova-jelmezben látható Mikes Klára és Szerb Antal társaságában. Így a kötet tisztelgés az író egykori terve előtt, s egyben megfelelés a könyvészeti szakma mai elvárásainak.
Miként minden könyvnek, ennek is megvan a maga sorsa. Az Orpheus-sorozat első füzetét Szentkuthy a Madách-gimnáziumban töltött tanárkodásának utolsó esztendejében, 1939-ben, a hitleri háború kitörésének évében, harmincegy évesen jelentette meg Kecskeméten, Tóth László nyomdájában. Ez a kötet kétszeresen is olvasmányélmény által ihletett: egyfelől a Szerb Antal által a figyelmébe ajánlott, német nyelvű Casanova-emlékiratokból táplálkozik, a hős érzéki kalandjai elspiritualizálásának folyamatát mutatja be, másfelől pedig Karl Barth protestáns teológusnak Szent Pál a Rómaiakhoz írt levelének kommentárjait közreadó, Der Römerbrief című munkájának módszerét, a mondatról mondatra, szóról szóra történő elemzés módszerét mutatja. Kecskeméten ekkor egy másodéves jogász végezte a cenzori teendőket, aki kifogásolandó mondandót talált a könyv nyolcadik és tizedik oldalán – több feltevés szerint tovább bizonyára nem is olvasta –, ami miatt a Magyar Királyi Törvényszék közszeméremsértés és vallásgyalázás miatt perbe fogta. Az író barátjának, dr. Timkó Zoltán koronaügyésznek sikerült kijárnia, hogy ne akasszanak sajtópert a szerző nyakába – és így megőrizhesse állását –, de a könyvet lefoglalta a bíróság, nem lehetett terjeszteni, majd csak harmincöt év múltán jelenhetett meg ismét, akkor már együtt az 1939–1942 között elkészült hat Orpheus-füzet és a II. Szilveszter második élete.
Érdemes idemásolni azokat a passzusokat, amelyek három és fél évtizedre elzárták a Széljegyzetek Casanovához című füzetet a közönségtől. A közszeméremsértés fogalmát a következő mondat merítette ki: „Milyen kizáróan döntő Malipiero szerelmében, hogy Velencében szűkek az utcák, óriásiak az ablakok, s így egész misztikus-kényelmesen... be lehet látni a nőhöz: otthonába, ágyába, levesébe, lavórjába.[1]” A tizedik oldalon[2] szereplő, „vallásgyalázó” bekezdés Casanova emlékiratainak arra a részére vonatkozik, amelyben közli, hogy Velencében szokás volt, hogy újévkor egy tízéves kisgyermek mondta a szentbeszédet a szószékről, mert a katolikus egyház szerint az újév Jézus körülmetélésének ünnepe, Circumcisio Domini, és így hangzik: „Folyton csak azt érezzük, hogy Casanovának joga van prédikálni, itt valami egészen logikus, egész képmutatásmentes dolog történik. Isten akarja, hogy a prédikációt ne Szent János mondja, szakállal a pusztában, hanem egy szerelmes velencei csibész, parókában és igaz hit nélkül: az egész vallás is így otthonosabb, emberibb, igazabb. Casanova a prédikáció után szerelmes levelek tömegét kapja a nőktől; úgy csempészik rögtön a sekrestyébe. Miért lehetetlen és kizárt dolog, hogy ezt léhaságnak bélyegezzük, miért merjük mondani, hogy ez a gondolázó settecento: vallásos? Miért van tán nagyobb erkölcs abban a farsang-utáni kényelemben, hogy ’na, meggyónom és kész’, mint minden paulinus bánat-extázisban? Mert valami vérfertőzően meleg, valami családiasan fait accompli helyzetben van itt az ember Istennel: Isten bele akar esni az emberi élet pletyka-hálójába, s az itt megtörtént. A kálvini Isten-távolítás és a barokk-római Isten-bratyizás valószínűleg egyformán rossz végletek, de teológ szívem az utóbbi körül csavarog, csillapíthatatlan honvággyal.” Ma már mosolygunk a cenzor, úgymond, értetlenségén. Ugyanakkor örömmel olvashatunk korabeli értő bírálatot, olyat amely a kortárs szemével is be tudta látni a formálódó sorozat horizontját és pontosan érzékelte, ki is Orpheus, mint például a szerző barátja, Vajda Endre: „Orpheus neve a gondolat mélységébe alászálló intellektust jelenti, az alászállásban kidomborítva azt az alvilági jelleget, melyet a mítosz képbe burkolt, Monteverdi a reneszánsz nagy vízválasztóján hangok harmóniájába és diszharmóniájába oldott, és Thomas Mann bibliai trilógiájának előjátékban tudatosan vallott esszéje lényegének. Szentkuthy mindhármat tudatosan kihasználja, a mítoszok történésjellegét szétdobja az ősképek merev bábszerűségének és szüntelen cseppfolyós állapotban lévő mesének ellentétére, kihasználva a zenei kompozíciók polifóniájának változatait, a rengeteg lehetőséget az üveghangok rezgésétől a gongütésig és hozzáadja végül az esszét, az elemzés minden szenvedélyével és iróniájával.”[3]
Mindez már jelen van a Széljegyzetekben, ami a tapasztalatlan, de ügybuzgó cenzor és a későbbi irodalompolitika gyanújával szemben nem Casanova szerelmi életével, hanem intellektuális küldetésével, mint lényének egyedüli meghatározójával foglalkozik a maga sziporkázó asszociációkészségével, és széles fesztávú metaforaíveivel, talán az utolsó magyar européer teljes vértezetében elemezve a XX. század felől szemlélve még az egységesség képzetét keltő XVIII. századot, és az egész európai kultúra értelmezésének–megértésének–bírálatának bátorságával indítva útjára az intellektus Szent Orpheus breviáriumá-nak nevezett kalandregényét, Orpheusként alászálljon a gondolat alvilágába, Euridiké nyomába szegődjön, s végül azzal a tapasztalattal térjen vissza, hogy „minden gondolkodónak a gondolat a felesége és mindig ott kell hagynia az alvilágban”[4].
[1] A mostani kiadásban 18. o.
[2] A mostani kiadásban 20. o.
[3] Vajda Endre: A gondolat impresszionizmusa. Ezüstkor. 1943/6
[4] Széljegyzetek Casanovához, 2008, 6. o.
