Élénkülni látszik a nyelvi és nyelvhelyességi problémák iránti érdeklődés, egyáltalán a nyelvvel törődés igénye. Meglehet, hogy nem is pezsdülésről van szó, hogy ez az igény korábban is jelen volt, csak éppen most állandó fórumot keres magának. Ez utóbbi látszik valószínűbbnek, ugyanis nyelvi kérdésekben jószerével ugyanazok szólalnak meg mostanság nagyobb gyakorisággal, akik korábban is szívügyüknek tartották anyanyelvünk állapotát és használatát. Újdonság viszont, hogy a témá(k)hoz szakmán kívüliek is hozzászólnak. Miért vált egyszerre közérdekű kérdéssé a Kosovo/Koszovó szó írásmódja? Írjuk-e „s”-sel, vagy „sz”-szel, vagy válasszuk a harmadik megoldást és nevezzük a térséget Rigómezőnek? Hogyan furakodnak be a szerbizmusok a hivatali nyelvbe, a tájékoztatás közegeibe, hogyan adoptálunk idegen szólásokat beszédünkbe ahelyett, hogy saját gazdag szóláskincsünkkel élnénk? Hogyan sikerül értelmetlenné satnyítanunk közlendőket idegen fordulatokkal?
Úgy hiszem, ezek és hasonló kérdések mindig is foglalkoztatták a szakírókat, meg a laikusok közül is többeket, a hozzászólások megjelenése viszont most a Magyar Szó szerkesztőségi felhívásának és a Kilátó szerkesztőjének köszönhető. Az imént leírt „laikusok” szót sietve helyesbítem: anyanyelve kérdésében senki
zakterminológiát viszont mindig óvatosan kell kezelnie, és tisztáznia, mit milyen értelemben használ. A kritikus nem kötelezően egyetlen elmélet fegyvertárát fogja hadra, hanem a vizsgált mű megértéséhez legalkalmasabb, olykor eklektikusnak tűnő módszertanába különböző szemléletmódok és szempontok kerülhetnek egymás mellé. Gadamer és Derrida is természetesen, akik nem feltétlenül az intellektuális fölény fitogtatását szolgáló figurák, hanem az olvasatok során új horizontokat nyitó, kalandos utazásokra invitáló meglátásokat lehetővé tevő gondolkodók. A laikus olvasót ugyanakkor nem különösebben érdekli, hogy a kritikus milyen elméleti alapvetés nyomán jutott el a mű értelmezéséig, ezért intellektuális alapvetésének pilléreit nem kötelező úton-útfélen felemlegetnie. Viszont minden olvasó elvárja a logikus argumentációt.
Már csak azért is, hogy a laikus olvasóként karosszékében kényelmesen a barthes-i „élvező olvasás” pózába helyezkedhessen, és ha majd az olvasottakról beszél, ügyel a hallgatóságára, mint a tudós és a kritikus, mert, miként a bevezetőben igyekeztem vázolni, ha ugyanazt a dolgot nem ugyanazzal a névvel illetjük, akkor voltaképpen nem ugyanarról beszélünk.
Úgy hiszem, ezek és hasonló kérdések mindig is foglalkoztatták a szakírókat, meg a laikusok közül is többeket, a hozzászólások megjelenése viszont most a Magyar Szó szerkesztőségi felhívásának és a Kilátó szerkesztőjének köszönhető. Az imént leírt „laikusok” szót sietve helyesbítem: anyanyelve kérdésében senki se laikus, legfeljebb nem szakember. Annak felismerését tartom lényegesnek a nyelvművelő írások örvendetes gyarapodásában, hogy a nyelv egzisztenciális kérdés. Kissé sarkítva: nyelv nélkül nem tudnánk megnevezni a világot, s mihez kezdenénk olyan dolgokkal, amire nincs szavunk, amit képtelenek vagyunk megnevezni? „Ahol nincs nyelv, ott nincs eszme, gondolat, lelkiismeret sem. Erkölcs pedig a legkevésbé. Nyelv híján nincs erény és bűn, csak eredményes vagy eredménytelen viselkedés” – írja ezzel kapcsolatosan Bodor Béla a miskolci Műút folyóirat 2008006-os számában, és ugyanő idézi Székely János megállapítását, miszerint: „A nyelv egyszerre kommunikációs eszköze, kulturális terméke és ontikus adottsága az emberi fajnak.” A nyelv az adott nyelvközösség örökölt köztulajdona, ami nem csupán a kommunikáció eszköze, hanem a kultúra, a gondolkodásmód, az érzésmód szerves része, arról nem is beszélve, hogy a nyelvet rögzítő, ám annál szűkebb határterületű írás civilizációs meghatározóként funkcionál, a Korán arab írása egymáshoz kapcsolja az iszlámokat, akárcsak a hindukat a devanagari írás. Általános örökségként, a világban elfoglalt helyünk meghatározójaként, kulturális egymáshoz tartozásunk zálogaként, alapvető kommunikációs eszközünkként értelmezve a nyelvet, joggal feltételezhetjük, hogy az egy-nyelven-belüliség nem okoz megértésbeli gondokat. Pedig bizony okoz, méghozzá az irodalomról szóló beszédben is, ami annál is inkább paradoxonnak tűnik, hogy az irodalomnak éppenséggel anyaga is, meg eszköze is a nyelv. Akkor viszont miből adódik, hogy az irodalomról beszélők gyakran elbeszélnek egymás mellett? Tudjuk, hogy az irodalommal foglalkozó tudomány(ok) a puha tudományok, Thomas Samuel Kuhn tudománytörténész terminológiájában a normál tudományok[1] közé tartoznak, amelyek nem élnek az egzakt leíráshoz vezető módszertannal. Ettől viszont még rendelkezhetnének konszenzussal bíró szakterminológiával. Nem rendelkeznek. Miért nem? Nyomban világos lesz Bodor Béla összegzéséből: „[Abban a helyzetben] amelyben például a mai magyar irodalomtudomány leledzik, amikor is egy évszázad összes paradigmája jelenik meg egymás mellett a korábban őskori elszigeteltségben vegetált szakmai közösség horizontján. Ilyenkor […] nem az történik, hogy ’összenő, ami összetartozik’, ellenkezőleg: a valójában már transzparadigmatikus állapotban egzisztáló, régi paradigmák elemeit esetlegesen összehordó és abból egyszemélyes tételrendet […] barkácsoló tudósok alkalmi társulásokat hoznak létre, és (az ókori kínai társadalomtudósok kifejezésével élve) a ’hadakozó fejedelemségek’ állapotában kezdenek polémiát egymással. Idealizálódik egy korábbi, valójában sosemvolt állapot, amikor a dolgok még tiszták voltak, ez válik (abszurd módon) normatív rendszerré, és ebbe igyekeznek a tudomány művelői redukált és ironikus szituáltsággal egyes elemeket (sokszor szervetlenül) beilleszteni a ’divatos elméletek’ készletéből.”[2]
Végtére is hogyan beszéljünk az irodalomról? A kérdésre adható válasz csak olyan fából vaskarika gondolat lehet, mintha a költőnek szabnánk meg, hogyan írja versét, ám, lévén tudományról szó, valamiféle főirányról csak beszélhetünk. Ennek alapján az irodalom tudósa annak az iskolának, annak a diszciplínának a szaknyelvén beszélhet, amit fölvállalt, tanult és vall. Ez a nyelv vélhetően madárnyelvnek tűnik a laikus hallgatónak vagy olvasónak, hiszen sem a dinamikusan fejlődő irodalomtudomány(ok) elburjánzott nevezéktana, sem metatudományainak szakkifejezései nem épültek bele a magyar nyelvbe. Ennek hiánya különösen azt követően tapasztalható, hogy az írás és a szöveg helyére a kép és a jel lépett a korszellemben, vagy Foucault terminusát használva: episztéméjében[3]. Az viszont biztos, hogy egyedül a terminológiai következetesség alapozhatja meg az azonos tudományos diszciplínán belüli megértést. A tudósnak vállalnia kell az egy-nyelven-belüliségen belüli egy-nyelven-belüliség kötöttségeit, vagyis azt, hogy csak az ugyanazt a nyelvet beszélők kis közössége érti meg beszédüket. Ebben semmi újdonság nincsen, csupán a nyelvek közötti viszonyt leképeztük egy nyelven belülre. Ez a beszédmód figyelmen kívül hagyja a közönséget. Viszont a közönség, amely immár az internetes lehetőségek által ugyanúgy elmondhatja véleményét, mint ahogy például a kritikus vagy esztéta teheti, nem szereti, ha kirekesztik. Valuska László, a KönyvesBlog alapítója egy interjúban a következőképpen nyilatkozott a témáról: „Minek fenntartani egy mesterséges beszédmódot, amit a széles olvasóközönség nem beszél, csak néhány irodalmár. Véget kell vetni annak az intellektuális sznoboskodásnak, amikor a piros sálat a nyakunkra tekerve dekonstrukcióról és hermeneutikáról beszélünk oda nem illő helyeken. Izgalmasabb egy regény Derrida vagy Gadamer felől olvasva? Na ne! Szórakozzunk!”[4]
A kijelentést azért érdemes idézni, mert az utolsó felszólító tőmondatában, ha tudattalanul is, de jelen van az irodalomtudomány egyik jeles tudósának, Roland Barthes-nak az élvező olvasásról és a szöveg öröméről szóló tétele. A beszélő tehát éppen azt használja fel elutasításában, amit tagadni kíván.
A tudóssal szemben a kritikus dönthet, kit szólít meg beszédmódjával. Amennyiben a szakmát, rá is kötelező a terminológiai konzekvencia, amennyiben a szakmán kívüli érdeklődő közönséget, és ez a gyakoribb alkalom, úgy világos, következetes, érvekkel alátámasztott szakszerű gondolatmenetében fölhasználhatja több iskola és (irodalom)tudomány szakmai eszköztárát, megközelítési módszerét, megértési elméletét – a szakterminológiát viszont mindig óvatosan kell kezelnie, és tisztáznia, mit milyen értelemben használ. A kritikus nem kötelezően egyetlen elmélet fegyvertárát fogja hadra, hanem a vizsgált mű megértéséhez legalkalmasabb, olykor eklektikusnak tűnő módszertanába különböző szemléletmódok és szempontok kerülhetnek egymás mellé. Gadamer és Derrida is természetesen, akik nem feltétlenül az intellektuális fölény fitogtatását szolgáló figurák, hanem az olvasatok során új horizontokat nyitó, kalandos utazásokra invitáló meglátásokat lehetővé tevő gondolkodók. A laikus olvasót ugyanakkor nem különösebben érdekli, hogy a kritikus milyen elméleti alapvetés nyomán jutott el a mű értelmezéséig, ezért intellektuális alapvetésének pilléreit nem kötelező úton-útfélen felemlegetnie. Viszont minden olvasó elvárja a logikus argumentációt.
Már csak azért is, hogy a laikus olvasóként karosszékében kényelmesen a barthes-i „élvező olvasás” pózába helyezkedhessen, és ha majd az olvasottakról beszél, ügyel a hallgatóságára, mint a tudós és a kritikus, mert, miként a bevezetőben igyekeztem vázolni, ha ugyanazt a dolgot nem ugyanazzal a névvel illetjük, akkor voltaképpen nem ugyanarról beszélünk.
[1]Kuhn szerint a normál tudomány olyan kutatás, „mely határozottan egy vagy több múltbeli tudományos eredményre épül, nevezetesen olyan eredményekre, amelyeket egy bizonyos tudományos közösség valameddig saját további tevékenysége alapjának tekint. Manapság az ilyen eredményeket alapfokú és magasabb szintű tudományos kézikönyvek foglalják össze, bár legtöbbször nem eredeti formájukban. " (Thomas Kuhn: A tudományos forradalmak szerkezete, Osiris, Bp., 2000, .24.)
[2]A miért pont az-ra irányuló kérdés. Műút, 2008/006, 69–70.
[3] Ami ugyan koránt sem egybevágó fogalom a hegeli korszellemmel, de a jelölt tárgyuk tekintetében behelyettesíthetőek.
[4] Próbálgatjuk a játékrendszert, Litera.hu, 2007. július 4.
