Székely Tibor hosszú évtizedek alatt összegyűjtött kollekcióját többféleképpen lehet értékelni: mint gyűjteményt, amelyet nem lehet elválasztani a gyűjtő személyiségétől, illetve azon belül egyenként a tárgyakról. Székely Tibor ezeket a tárgyakat részben ajándékba kapta, részben vásárolta. Van közöttük olyan, amelyek még használatban voltak, vannak olyanok is, amelyek újonnan készültek, de funkcionális tárgyként (használatra) árulták őket a piacon, néhány viszont (ezekből nem sok van) már kimondottan turistáknak készült, de ezek is egy adott kultúra bizonyos sajátosságait hordozták, még ha esetleg meg is jelent rajtuk egy-egy „hagyományidegen” új anyag (akár műanyag is).
Nem volt könnyű a bő választékból egyetlen tárgyat kiemelni, némi gondolkodás után azonban a választásunk egy ausztráliai kéregképre esett, talán azért is, mert tulajdonképpen – mint látni fogjuk – sehova nem sorolható be igazán. Székely Tibor Maningridában (Északi terület: Arnhemland) vásárolta 1971-ben egy ottani üzletben, ahol nyilván több más népművészeti tárgyat is árultak gyűjtők, illetve turisták számára.
Székely Tibor ausztráliai útja olyan időszakban történt, amikor az Északi területen élő bennszülött lakosságból jó néhányan kiléptek a névtelenségből, s igazi hírnévre tettek szert többek között kéregfestményeikkel, amelyek közül nem egy került be köz,- illetve magángyűjteményekbe. Az ábrázolás módja, a tartalom, a kezeket irányító gazdag folklórkincs, a hagyományokhoz és a hagyományos ábrázolásmódhoz való ragaszkodás eredményezte, hogy ezek a részben már kimondottan piacra készült „termékek” is autentikusnak mondhatók mind a készítésük módja, mind pedig szellemi tartalmuk tekintetében.
Székely Tibornak volt alkalma megfigyelni, hogyan készítik elő az eukaliptusz kérgét, majd leírja a festés módját is.
A gyűjteményből kiválasztott kéregkép szabálytalan téglalap alakú eukaliptuszkéreg, többé-kevésbé kiegyenesített, kissé hullámos, méretei 73,5×45–50cm. A színek: sárga, barna, fehér és fekete. A sárga és barna földfesték, a fehér mész, a fekete korom. Kötőanyagként a lótuszgyökér leve szolgált. Székely Tibor leírása szerint a négy kenguru a szerző törzsének ősapái, a három másik állat (eddig azonosítatlan) a földet szimbolizálja, ahol a kenguruk megalkották az embert. A többi kéregfestményhez, illetve sziklafestményhez hasonlóan a viszonylag szegényes anyagi kultúrájú bennszülöttek – közkeletű szóval: aboridzsinek – meglepően gazdag hiedelemvilágát tükrözi ez a kép is, amely szerint volt egy korszak, az „álomidő”, amikor a világot az ősszellemek népesítették be. Ők teremtettek mindent: a fizikai környezetet, az embert, az állatokat és a növényeket, a kultúrát… Teremtő lényekként ők voltak az életnek, a mágikus erőnek a forrásai is, az élet folyamatossága általuk és a totemek által valósul meg. Ezek az ősszellemek gigantikus ember- és állatalakokként tűntek fel a különféle ábrázolásokon is. Ebben a mágikus-vallási világképben gyökerezik tehát az ausztráliai művészet, amely alapjában véve utilitáriusnak mondható, hiszen az alkotások eredetileg azért készültek, hogy általuk valamilyen célt valósítsanak meg. A képek részben naturalisztikusak, részben absztraktok, de legalábbis nagymértékben konvencionalizáltak. A művész azonban mindenkor konkrét dolog, cselekmény vagy képzet ábrázolására törekedett, bár a konvenció által meghatározott jelekkel. A geometrikusnak tűnő jelek meghatározott tartalmat hordoztak: pl. az U alak embert, a háromszög kunyhót, a hosszú vonalak esőt, ez azonban mindig egy meghatározott embercsoportnak, s területenként egészen más jelentést kaphatott. Fontos azonban hangsúlyoznunk azt is, hogy megértsük a kontextust, amelyben ezek megjelennek: a mítoszt, amelynek történéseit a kép leírja. Az ausztráliai művész számára ugyanis a művészet a társadalmi kommunikáció egyik meghatározó eszköze, s bár tagadhatatlan, hogy itt is jelen van a pusztán esztétikai célzatú díszítőművészet, ami miatt az alkotás formája szerint mindenképpen élvezhető, ám jelentése a tartalom ismerete nélkül rejtve marad számunkra.
Az idők folyamán számos helyi stílus alakult ki, amelyeket alapvető jellegzetességeik szerint két csoportba sorolhatunk be. A kontinens déli részén élő törzsek alkotásaiban a geometrikus-lineáris stílus volt az uralkodó, ami nyugaton és délkeleten naturalista elemekkel keveredett, míg északon a naturalista stílus dominált antropomorf ábrázolásokkal. Észak törzsei egyébként magasabb színvonalú, változatosabb alkotásokat hoztak létre, amit sokan azzal magyaráznak, hogy az itteni lakosságot Indonézia és Új-Guinea felől érhették kultúrhatások. Mindkét stílusirányzatban közös azonban a grafikus műfajok dominanciája: hogy elsősorban vonallal vagy vonallal és színnel fejezték ki magukat. (Talán ezzel magyarázható, hogy a hagyományos kéregfestés és a szobrászat mellett az őslakosok fiatalabb generációinak autodidakta vagy tanult művészei közül egyre többen foglalkoznak grafikával.)
A kéregfestményeknél további négy stíluscsoportot szoktak megkülönböztetni. Arnhemland északkeleti részén a festmények naturalisztikus és absztrakt motívumokból álltak, a művész a teljes felület kitöltésére törekedett, s szívesen alkalmazta a térkitöltő vonalkázást. A képek mítoszrészleteket, totemisztikus témákat ábrázoltak meghatározott jelrendszerrel. A stílus kapcsolatban állt a testfestéssel, a jelrendszer ugyanis mindkét esetben hasonló. Arnhemland nyugati részén a kéregfestés már egyszerűbb s kevésbé színes, itt a sziklafestés lehetett nagy hatással a művészekre: innen a „röntgensugár”-eljárás (belső szervek ábrázolása), továbbá a figurális alkotások túlsúlya. A másik két stílus még egyszerűbb, szegényesebb, s főleg a szigeteken (Groote Eylandt, Melville-sziget, Bathurst-sziget) lelhetők fel.
A kimondottan szakrális célzattal készült kéregképeket, amelyek mítoszjeleneteket, eseményeket „írtak le”, s az avatási rítusoknál használták őket, a szertartások végeztével elpusztították.
Ausztráliában mindmáig egyfajta kultusza van a kéregfestésnek: ügyelnek, hogy hagyományos anyagokat használjanak fel, s lehetőleg tradicionális módon készítsék el ezeket a munkákat. A művészeket név szerint is számon tartják, ezért nem csoda, hogy emlékeznek még azokra az alkotókra, akiknek a képei még bizonnyal mitikus tartalmakat is hordoztak, mint például a Székely Tibor gyűjteményből származó kép esetében.
Készítője George Milpurrurru (1934–1998) volt. A ganalbingu nyelvet beszélő népcsoporthoz, a gurrumba-gurrumba klánhoz tartozott, sokoldalú volt: ügyes vadász, értett a hagyományos gyógymódokhoz, a szertartásos énekléshez és tánchoz. 1965-től kezdett aktívabban kéregfestéssel foglalkozni. Írásunkkal tehát egy kicsit az ő emléke előtt is szerettünk volna tisztelegni.
James Cook 1770-ban „talán a Föld legdurvább és legműveletlenebb emberei”-nek nevezte Ausztrália őslakóit. Sok igazság volt ebben, hiszen évezredeken keresztül a világ kultúráinak fő áramától elszigetelve éltek, fejlődésük rendkívül vontatott volt. Bár ha zseniális találmányukra, a bumerángra gondolunk, ezt a megállapítást is át kell értékelnünk. (Gyermekkorom egyik kedvenc olvasmányában, Verne Gyula Grant kapitány gyermekei című könyvében Paganel, a francia földrajztudós is éppen a bumerángra hivatkozva veszi védelmébe a lesajnált és lenézett bennszülötteket.) Mindenesetre a fehér telepesek talán éppen az ilyen sommás ítéletek alapján lelkiismeretlenül irtották, jobbik esetben pedig terméketlen, sivatagos területekre szorították vissza az őslakosokat, akiket a behurcolt betegségek is tovább tizedeltek. Becslések szerint 1788 körül, az első európai település, Port Jackson alapításakor számuk még 300000 körül lehetett, 1959-ben pedig már csak mintegy 38000 „tiszta” és valamivel több, mint 52000 kevert vérű őslakó élt.
Ennek a létszámban fogyatkozó, de szellemiségében egyáltalán nem szegényedő távoli kultúrának az üzenetét olvashatjuk George Milpurrurru kéregfestményén, Székely Tibor gyűjtőmunkájának köszönhetően.
