Ó, barackok, ti mosolygósak! Jó nyári nap érlelte, puhán kemény kis testecskék! Most van itt a szezon – mindig az van –, úgy bizony!
A gyümölcsösökben és a kertekben? Persze ott is, de még inkább az utcákon és tereken, végig a korzók mentén. A folyók partján, tengerpartok homokján. Párosával csábító kísértői a szemnek, érintésük pedig már maga a mennyország! (Megkóstolni? Óh…!)
Az a finom kis pihefátyol, mely a puszta gyümölcshúst oly szemérmesen eltakarja, az is mily csodálatos. A duzzadó bimbókat csupán a képzelet vetítheti már elénk, vagy a szépséges domborulatokon mégis átdereng itt valami? S míg egy apró cseppnyi esszencia – mely az amúgy is pompás illatot hivatott fokozni még – serken a finom bőrön, az ember szájában összegyűl a nyál, s még imitt-amott néminemű egyéb szekrétum. Óh, be csodás gyümölcsöket is érlelt nekem ezen – amúgy dermesztőnek mondott – évszak!
Már-már rombolván az illúziót, J.L. gyomra hatalmasan megkordult a magas ég alatt. Mély lélekzet, hopp! vissza a sátorhoz, felállította az állványt, a láncra akasztotta az aprócska bádogbográcsot, vizet töltött belé, rőzselánghoz tüzet csiholt, rakott rá néhány vastagabb ágat is, nem hiszek Hitlerben, nem hiszek Jézusban, dúdolta, leheveredett a tűz mellé, s azon nyomban mélyen elaludt. Így talált rá nemsokára Vicky. A kicsiny máglya még égett, a víz épp sustorogni kezdett a bográcsban.
A lány felébresztette a szakácskodó álommanót. Az tett még a tűzre, szárított húst és zöldségeket szórt a vízbe, nem hiszek a mantrában,nem hiszek a gitárban, dúdolta, majd csuklón ragadta Vickyt, és maga után húzta a sátorba.
A Varázs lényege: a Nő, aki tudja magáról, hogy szép, de úgy tesz, mintha nem tudná. Vicky kezdetben nem tudta ezt, de aztán J.L. elhitette véle, s végül minden szép lett, csakugyan. Egy rövid időre. Természetesen.
Vicky épp csak annyira hitte el magáról, hogy szép, amennyire kell. Sem jobban, sem kevésbé. Így természetes maradt, természetes bájjal, s bájait folyamatosan felkínálta nekem. Természetesen.
Óh, milyen istenien művelte a kertemet! És azok a mennyei zöldségek és gyümölcsök…! A kertészmunka – mármint az szerszámok játéka – számomra a legjobb esetben is csupán másodlagos fontosságú, de a gyönyörű őszi almákért akár ölni is képes volnék, azt hiszem… A formák és méretek gazdag változatossága… mindet imádom! A pici és tömör, gyorsan keményedő bimbókkal, vagy a méretesebb, lágy, felfelé csúcsosodó rózsáival, a hájas, nagy és puha, vagy a hatalmas, melybe belébújhatok, labdázhatok véle, hhh… Nők, az Éden ott van számomra az ágyásaitok között!
Vicky almái az „igen nagy” kategória felé közelítettek, soha nem untam volna meg kényeztetni, csókolgatni, éjszakánként is úgy helyezkedtem mindig, hogy álmomban is tapinthassam őket. Kertészkedéseink alkalmával pedig soha nem a munkavégi eperlészürcsölés jelentette a totális kielégülést számomra, hanem amikor közben eljátszadoztunk, s azok a mesés almagerezdek a csücsörítő ajkaimtól lassan lefelé ereszkedtek, végigcirógatva a mellkasomat, a hasamat, hogy végül a combtő tájékán egy kicsit elidőzzenek… Vicky volt számomra az utolsó szerelem, azt hiszem.
– Életben maradok érted – suttogta J.L. Vicky hónaljába, amikor végre lélegzethez jutott a szenvedélyes prológus után. –Mennyivel brutálisabban hangzik, mint a meghalok érted…! Most mégis inkább halni vágyom…
Vicky alacsony termetű kertészlányka volt, megáldva a legmosolygósabb természettel és a legpompásabb domborulatokkal és kapaszkodókkal. A bőre selymes volt és illatos, jólesett hozzábújni. A szeméremszőrzetét teljesen leborotválta, ám amikor kezdett újra kiserkedni, akkor volt a legkívánatosabb, ilyenkor imádtam hosszan elidőzni a kertkapunál. Minden lehetséges módon. És volt egy módszere, melynek hatására – lehettem készen bármitől – százszázalékosan robbantam néhány percen belül: Amikor rajta feküdtem, kinyújtottam a lábam, ő a sajátját szinte rácsavarta az enyémre, még erősebben magához szorított, én az ujjaimat a vállába mélyesztettem hátulról, a mellkasomon éreztem a hozzám préselődő csodálatos – nagy és formás – kebleit, egészen közelről a fülébe nyöszörögtem, miközben ő csak belül dolgozott… Hhhhh…
J.L. szinte sikoltva buggyant bele a nőbe – pedig egyébként nem volt zajongós természetű. Aztán csak pihegett Vicky mellett, cirógatta a karját, nem beszéltek. Már épp kezdett édes álomba merülni, amikor odalent jelentkezett az első pici görcs. De ő már tudta, hogy elveszett… Hamarosan egyetlen csípő-maró fájdalomként érezte az egész kacifántos szervrendszert odabent, a hólyagot, a húgycsövet, a húgyvezetéket, mindent, épp csak a veséket nem (még csak az hiányzott volna a totálisboldogsághoz!). Most lett volna még csak kedve igazán óbégatni…! Mint amikor Trója ostrománál ágyékon szúrják Arészt… Üvöltenie kellett, de ehelyett az ajkába harapott, körmeit a tenyerébe vájva ökölbe szorította a kezét, hagyta, hogy folyjanak a könnyei a lecsukott szemhéja mögül, közben lüktető hajtását az odakínált meleg ágyásnak szorítva próbált enyhíteni tűrhetetlen kínjain.
Az álomnak vége, sóhajtotta J.L., csak magamban hiszek.
Odakint a tűzhelyen rotyogott a gulyásleves.
(2008, Fölsőhegy)
