Elsős vagy másodikos lehettem – mert arra pontosan emlékszem, hogy még jóval az elsőáldozás előtt történt –, amikor egy alkalommal felfedeztem a templomunk oltárképe és az oltár fölötti kupola boltívfreskója közötti felületen megfestett méretes háromszöget, melynek közepéből egy hatalmas szem nézett le rám.
Az oltár fölötti óriásboltívet – akárha a szabad eget – nagyon szerettem nézegetni.
Jól emlékszem a villanyégőket fedő, hat- vagy nyolcágú, csillag formájú üvegburákból megformált csillagképekre, melyek közül a Göncölszekér rúdjának görbületével sehogyan sem tudtam kibékülni, hiszen mintha éppen fordítva hajlott volna az íve, mint ahogy én azt esténként a csillagos égbolton rendre megfigyeltem.
Attól a pillanattól kezdve azonban, hogy megakadt a szemem a rám visszameredő, a háromszög minden oldalának irányába aranyos sugárnyalábokat ontó, hatalmas, leginkább a lepkeszárnyakon vagy a páva tollain látható szemrajzolatokat idéző szemen, másra nem is igen tudtam figyelni.
S az az óriásszem, mely az egész templombelsőt kényelmesen átláthatta, ha felnéztem rá, visszanézett. Mindig visszanézett rám. Pontosan a szemembe. S minél hosszabban néztem, annál inkább úgy éreztem: nemcsak néz, lát is engem.
Nem tudom, hány vasárnap telhetett el ennek bűvöletében, de arra nagyon jól emlékszem, hogy egy idő után, mintha saját, valós szemeim költöztek volna fel a hatalmas háromszögbe zárt szembe: magam is kezdtem fentről látni lenti önmagam.
Láttam, amint ott állok, és erre-arra, de leginkább felfele tekintgetek.
Meg is lepődtem a későbbiek során, amikor arról olvastam, hogy a tanulatlan valóságos szemnek nem jelent gondot a fordított kép tükröződése, merthogy számára még nincs lent és fent.
