8.
Ebben a mai reményvesztett, emberi méltóságot egyre nehezebben meglelhető világban, úgy tűnik, az idő meghatározó tényként való jelenléte az egyedüli vigaszforrás az elviselhetetlenség érzésének enyhítésére. Aki az idő folyamatában az áldást hozó rendteremtés eszközét képes felfedezni és megérteni, olyan immunitás birtokosa lesz, amely lehetővé teszi számára, hogy a pillanatok lélekmérgező viszonylatában a távlat problémamegoldó bizonyosságának biztos tudatára támaszkodva át tudja vészelni a jelen kibírhatatlanságát. Az tudja, hogy az értékfosztott pillanatnyi valóságnak eljön egyszer a végórája is, amikor újra minden a helyére kerül, és a maga teljességében, immár szabadon megmutatkozik mindaz a mocsok és gyalázat, amit útjukra eresztettek Pandora szelencéjéből a folyamatban megnyilvánuló idő egy adott percében az önös érdekek szövevényes kiúttalanságába bonyolódott, igen gyakran önjelölt akarnokok.
És annak is van minden kétséget kizáró bizonyossága, hogy az ilyen körülmények között láthatatlanságra kényszerített, illegalitásba visszaszorított emberi tisztesség az igazság pillanatában ugyancsak visszanyeri az őt megillető helyet az emberek világában.
A csak földi valóságban megnyilvánuló idő gyógyírként funkcionál az agyonnyomorított létezés megpróbáltatásainak mérsékelésére, hiszen annak is kétségbevonhatatlan bizonyossága van, hogy a csak egészként működő világban a kezdet és a vég egymást feltételezi, törvényszerűen következik egymásból, és minden időben történő megmutatkozás mulandóságtól terhes.
Minden magát örök érvényűnek tartó hatalmi és egyéb törekvés tulajdonképpen a számára elfogadhatatlan mulandósággal vív élet-halál harcot, s eme jellege a viadalnak áttevődik a kialakuló emberi viszonyokra. Az önelégült vaksággal megvert ember ugyanakkor képtelen felfogni azt, hogy az örökkévalóság megszerzésére vonatkozóan csak efemer eszköztár áll rendelkezésére.
Minden tettnek és cselekedetnek a múló idő a bírája. A perc sikeréből általában sikertelenség lesz, a hiábavaló kísérleteknek tűnő erőfeszítések pedig a maradandóság egy-egy mozaikkockájává válnak.
Az önhit, csak saját útját elismerő vakság, melynek eszköze az agresszivitás, egyeduralkodó. Csak az önméretre szabott világot tűri meg. Leszűkíti az emberi cselekvés terét, a másmilyenség, ha az egy gondolat letéteményese, nem kap esélyt a megnyilatkozásra. És ez az a pillanat, amikor nagy szükség van a földi valóságot determináló idő tudatformáló segítségére. Ha az erre vonatkozó bizonyosságról nincs tudomása az embernek, vesztesnek tartja magát, illetve az emberi élet hiábavalóságának bizonyítékaként éli meg a sorjázó eseményeket.
Az emberiség ismert története az elmondottak szemszögéből nézve, másról sem szólt/szól mint arról, mi módon küzdött/küzd egymással két ellentétes emberi szándék a mulandóság eszközeivel az örökkévalóság megszerzéséért. Teljesen értelmetlen és meddő küzdelemről van szó, hiszen az anyag meghatározta földi valóságot a mulandóság törvényei irányítják, az örökkévalóságot pedig, akárcsak a gondolatot, nem lehet kalodába zárni. Az embert erről a múlt ismerete győzheti meg. Így szerezhet bizonyosságot arról is, hogy az aktuális irracionális és fölösleges csatározásokhoz miképpen viszonyuljon, s hogyan tartsa életben önmagában az egyetemes emberi értékek iránti igényt, hogyan rendelje alá az elébe tornyosuló nehézségek ellenére is, minden tettét az egyetemes és érdekmentes jó szolgálatának.
Aki a ma köszönetére pályázik, lett légyen az hírnév vagy az anyagi javak bősége, téves úton jár, hiszen a ma egy pillanata csak a folyamatban megnyilvánuló idővel meg a mulandósággal korrespondeál. A realizált tettek életrevalóságát, nagyszerűségét vagy esetleg hitványságát mindenképpen a távlatok engedik majd látni és láttatni.
