Az újvidéki Művészeti Akadémia végzős színinövendékeinek vizsgaelőadására még 2011 júniusában került sor. Azóta a Kreón, avagy ellenében a szélnek, avagy egy aktív hulla kiáltványa, avagy mindennek az ellenkezője is igaz vagy fordítva című mű bekerült a 2011/12-es repertoárba, időről időre közönséggel töltve meg a Soltis Lajos stúdiót. Ez idáig. Merthogy az általam néhány nappal ezelőtt látott előadás az utolsó volt a több éve sikeresen működő stúdióban. (A színháznak fel kell számolnia, alternatívát kell helyette keresnie, működőt és működtethetőt.) Nosztalgiázni, a Soltistól búcsúzni mentem oda, vidáman jöttem ki. Pedig még véletlenül sem komédia az előadás. Talán inkább antitragédia. Vagy az ellenkezője. Vagy csak mai. Vagy nem. Vagy nem?
Azt hiszem, ezt hívják funkcionális tér- és eszközkihasználásnak. Mivel stúdióelőadás, a játéktér mérete nagyjából megegyezik a nézőtér méretével. Ezen a kis játéktéren kell játszania a négy színésznek, Mácsai Endrének (Kreón) és a három erinnüszt alakító Pámer Csillának (Megaira, az emlékező), Baráth Attilának (Alektó, a kíméletlen) és Hajdú Tamásnak (Tisziphón, a kérlelhetetlen). A sötét falakon a cselekmény és az előzmények kulcsfiguráinak, az egymást turbulensen váltogató uralkodóknak nevei, a letűnt uralkodóké átfirkálva, obszcén kifejezésekkel megspékelve. Minden egyezés a jelennel a véletlen műve, tesszük hozzá somolyogva. Emellett az ókori graffitiművészet egy-egy gyöngyszeme is fellelhető a falakon, úgymint „Ne lopj, a politikusok nem szeretik a konkurenciát!” vagy „Próbáld meg elmagyarázni a körnek, mi a gömb.” A színen egy asztal, ez később politikai beszédek tartására alkalmas pulpitus, kínzóeszköz, színpad és –akár hiszik, akár nem – asztal szerepét is be fogja tölteni. A másik ilyen svájcibicska-funkcionalitású kellék egy nagy lepedő. Az előadás rövidítve – egyébként szűk másfél óra, kitűnő mosóporreklám lehetne, hiszen az előadás kezdetén mozivászonnak használják az árnyjátékhoz a még látványosan tiszta lepedőt, majd – a fabula szerint – fokozatosan vérrel, vizelettel fröcskölik, taposnak rajta, tógává, aztán Kreón és Antigoné által viselt tógává – a kettejük közötti köteléket szimbolizálandó – alakítják, lepelként használják – szóval, látványosan koszolják, hogy a következő előadásra ismételten hófehéren ragyogjon. Kedves reklámszakemberek, marketingesek, itt a kínálkozó lehetőség… Felmerülhet, hogy hogyan kerül a csizma az asztalra, azaz Antigoné az előadásba, amikor a fenti felsorolásban csak Kreón és az erinnüszök szerepelnek. Nos, a mű szüzséje szerint a teljes családját halálba kergető, téboly határán lévő Kreónt meglátogatják – na, nem ötórai teára – az erinnüszök, az alvilág teremtményei, akiknek az a feladatuk, hogy a családjuk ellen súlyosan vétkezőket megbüntessék. A mitológiai Megaira, Alektó és Tisziphón rézszögekkel kivert ostorral üldözik áldozataikat, de még ez a szélsőséges és nem túl humánus módszer is elbújhat az előadásbéli erinnüszök Gestapo-módszerei mögött. Céljuk nem egyszerűen büntetés: azt várják, hogy Kreón emlékezzen, megértse, majd elfogadja a múltat.
Munkájuk célt ér, Kreón aláveti magát Zeusznak, megtörténik a mea culpa, mea culpa. A mű üzenete: minden predesztinált, nem tudjuk legyőzni a sorsot. Kreón elbukik, mert zsarnok volt, mert Antigonét a halálba hajszolta. Az előadásban vannak ugyan utalások a zsarnokképtől való eltérésre, kísérlet történik ennek módosítására, de mint említettem, a végkifejlet Théba uralkodója számára negatív, holott nem feltétlenül kellene így lennie.
Hiszen az előadásból kiderül, Kreón nem ellenséges Antigonéval, még akkor sem amikor tetten érik, ahogy megkísérli eltemetni Polüneikészt. Kreón a mű modernebb olvasatában – ellentétben a nézettel, mely az ókortól tartotta magát – korántsem negatív figura. A korábbi álláspont érthető is, hiszen az embertől magasabb rendű lények létezése, és ezzel együtt az előreelrendeltetettség, a sorsszerűség megkérdőjelezhetetlen volt évezredeken át, egészen korunkig. Egy lehetséges olvasatban Kreón az első agnosztikusok egyike, azáltal, hogy megkérdőjelezi az isteni törvényeket és azok feljebbvalóságát. Azáltal, hogy a saját belső törvényeit kiegyenlíti az állam törvényeivel, megelőlegezi a XIV. Lajosnak tulajdonított mondást, „Az állam én vagyok”-ot.
De épp a többféle értelmezési opció adja meg a történet örökidejűségét, ez ösztönöz arra, hogy elemezzük, hogy esetleg továbbgondoljuk az előadást, mint ahogy a négy ifjú színész is tette. Hiszen Szophoklész drámájának és a thébai mondakörre vonatkozó egyéb alkotásoknak felhasználásával, közösen írták, közösen rendezték és közösen játsszák– Hernyák György osztályvezető tanáruk és asszisztense, Pálfi Ervin felügyelete alatt. És a közös játék ebben az esetben tényleg közöset jelent, nem egymás mellett játszanak, hanem szinte szimbiózist alkotva, együtt léteznek a színen. Több olyan jelenetet is bevállaltak, ami összehangolt mozgáskoordináció nélkül sérüléshez is vezethetne, de a néző öntudatlanul is tudja, érzi, hogy itt minden ugrás, ütés, szúrás centiméterre ki van számolva. A színészi alakítások hitelesek, az erinnüszök gonoszak, még az Askaként bájos-ártatlan Pámer Csilláról is elhiszem, hogy Megairaként őrületbe tudna kergetni, Mácsai Kreónja pedig az időbeli ugrásokat követve hol uralkodóian gőgös, hol a végletekig megalázott. Jellemző a színészek elhivatottságára, hogy az általam látott előadást – mint már említettem –a legendásan felfűthetetlen Soltis stúdióban játszották, amikor az utcán tombolt a hóvihar és a mínusz tíz. Felmerült, hogy azt a jelenetet, amikor Kreónt egy hordó vízbe mártják, oldják meg víz nélkül, de erről Mácsai hallani sem akart.
Visszatérve a dramaturgiai munkájukra, mindenképp pozitívnak tartom, hogy az Antigoné szereplői közül Kreónra helyezik a hangsúlyt. Az ő tragikuma döntéskényszeréből ered, hiszen addig, amíg Antigoné az istenek által preferált értékrendet, mely eredendően megegyezik az ókori családcentrikus világképpel, addig Kreón az új, államcentrikus világképet képviseli. Így a dráma az olyan történetek sorába is illeszkedik, amelyekben – jellemző módon autokratikus államokról van szó – a vélt vagy valós államérdek felülbírálja a családi érdeket. Pontosabban, a család mint folytonosság becsülete többet számít a pillanatnyi érdeknél. Ez jellemzően hatalmi pozícióban lévő családoknál jelentkező viselkedésminta, lásd az Esterházy által a Harmonia Caelestisben megénekelt őst, akinek az életéért az anyjának lenne lehetősége könyörögni a halálra ítélését követően, ő mégsem teszi, sőt, azt a látszatot keltve, hogy e – meg nem történt – kegyelemkérés sikeres volt, eléri, hogy fia bátran lépjen a bitófához. Tulajdonképp, ha továbbgondoljuk, a szekuláris társadalom megteremtésére való első kísérletként is szemlélhetjük az Antigonét.
Mégis, az előadás, amellett, hogy mélyenszántó gondolkodásra ösztönöz, szórakoztat is. Akár találós kérdésekkel is. Kíváncsi volnék, az olvasó tudja-e, hogy ha egy szfinx egy nap alatt egy tojást tojik, akkor hány szfinx hány nap alatt hány tojást tojik?
