Tuus miles fui, Domine, tua castra secutus sum.
Vészterhes idő és tér: Újvidék, 1944 januárja, egy baljóslatú év kezdete, mint a születés, és 2012 februárja, évtizedek óta nem látott, a magyarság számára több értelemben véve is fagyos napok, mint a halál kulisszái. A születés és a halál szimbólumai a nagy kisugárzású emberek esetében nem csupán határolják, hanem értelmező módon meghatározzák az általuk közrefogott életet. Még akkor is, ha ez csupán a (még) túlélők belemagyarázásának tűnik. Mi, akik kénytelenek vagyunk szembenézni hiányával, keressük a fogódzókat, ragaszkodunk az elmúlás misztériumában belemagyarázásainkhoz, abban reménykedve, hogy értelmet lelünk a felfoghatatlanban.
Harcos lélektől búcsúzunk. Aki ismerte Hornyik Miklóst, tudja, hogy kisugárzása éppen olyan meghatározó volt, mint nyugodt, megfontolt szavai, és azon kevesek közé tartozott, aki puszta jelenlétével tudott lelket önteni a kishitűbe, erőt adni a csüggedőnek. Csüggednivalóval pedig bőségesen szolgált a neki kijutó, fájdalmasan szűk hét évtized, így mindig akadtak számosan, akik lelki, szellemi támaszára szorultak.
Felvidéki barátom írta első megdöbbenésében a halálhír hallatán, hogy mindössze kétszer találkozott Hornyik Miklóssal, de olyan volt, mintha mindig is ismerte volna, beszélgetésük alkalmával a mondatokat sem kellett befejezni, annyira ugyanazt gondolták magyarságról, sorsról, kultúráról. „Sok értékes emberrel találkoztam életemben, de hozzá hasonló felkészültségű és ethoszú talán egy sem volt közöttük. Igen sajnálatos – ámbár, mint jól tudjuk,csak az alapszabályt bizonyítja –,hogykáprázatos teljesítménye ellenére nem kerülhetett a neki kijáró»polcra«. Ilyen gazdagok vagyunk…” És persze reméli, mi, szellemi örökösei majd gondoskodunk, hogy legalább hagyatéka oda kerüljön. Nekem viszont, ebben a pillanatban úgy tűnik, fájóan kevés, amit ránk hagyott – ahhoz képest, amit magában hordott, mindenképpen. Kétségkívül létező és erős kisugárzású ethoszából mindenképpen fájóan keveset – és ez fog hiányozni leginkább. Egy értékrendjét vesztő világban nagyon nagy szükség lenne a hozzá hasonlókra. Amikor a hűség nemzethez, hazához, Istenhez, családhoz egyaránt szitokszónak számít, amikor a mindent elborító eufemizmus leple alatt a legarcátlanabb hazugság is megfellebbezhetetlen kinyilatkoztatás lehet, amikor az árulás leleplezőjét hurcolják meg árulóként, és a kettős mércék a legalantasabb kapzsiságot és önzést is szemrebbenés nélkül legitimizálják – most lenne leginkább szükség az erőt sugárzó dobogókövekre, amilyen Miklós is volt. Barátai számára kitölthetetlen űr keletkezett az idő szövetében, ellenségei pedig egyszer talán megértik: értük is haragudott.
Nem tudom, melyek voltak Hornyik Miklós utolsó szavai, megadatott-e neki, hogy a döntő percben visszanézzen, elbúcsúzzon. Ezért kezdtem Balassi búcsúszavaival: Te katonád voltam, Uram, és az te seregedben jártam. Mi így fogunk emlékezni rá.
