Petronpistát józanul csak egyetlenegyszer láttam. Egyetlen alkalommal, amikor egyik vasárnap délelőtt a temetőbe menet behozta hozzánk a tejeskannákat, melyeket Kósék küldtek el vele, akik befogadták, s akiknél a jószágok ellátása fejében az istállóban el is lakhatott.
– Hol tudták ezeket a gyűszűnyi poharakat megtalálni? – nevette el magát Petronpista a szokásosnál valóban jócskán kisebb pálinkáspoharaink láttán, melyek közül anyám azonnyom igyekezett egyet kihalászni, mihelyt koppantak a tejeskannák a konyha kövén, hogy töltsön egy kupicányit, hiszen köztudott volt, hogy Petronpistát felesleges lenne megkérdezni, mivel tartozunk vagy mivel kínálhatnánk meg, mindenkitől minduntalan és mindenért csakis pálinkát kért.
Petronpista szinte csak a pálinkán élt.
Legnagyobb meglepetésünkre azonban ez alkalommal hárítólag emelte fel kezeit, és megrázta a fejét:
– Nem, most megyek Erzsikémhez, ki a temetőbe. És eddig még mindig megálltam, hogy előtte ne igyak. Mert amikor nagybetegen feküdt, és minden este együtt sírtunk, megígértem neki, hogy ha mégis meghal, én meg még megleszek, a temetőben csak józanul látogatom meg. Pedig már tizennégy éve, hogy eltemettük szegényt – mondta elérzékenyült, lassú beszéddel, s mintha kis könnycsepp is csillant volna szemében.
Akkor tűnt csak fel az is, hogy meg volt borotválkozva, s ha vasalatlan is, de fehér ing volt az ugyancsak kissé gyűrött fekete zakója alatt.
És az ígéretét élete végéig bizonyosan meg is tartotta, mert nem sokra rá, még ugyanazon a télen, amikorra Kósék felszámolták az állatokat, a lovat eladták, a teheneket meg levágták, egyik éjjel az üres istállóban maradt teli vödör vízzel együtt Petronpista is megfagyott.
