A mese mint világkép

Ha valakinek, aki évtizedek óta olyan rendszerben gondolkodik, amely az irodalmat nyelvi formát öltő, szóbeli vagy írott, temporális jellegű, vagyis önmagát az időbeliségben megvalósító művészetként tételezi, olyat állítanak, hogy „a mesemivolt lényege független az őt létrehozó nyelvtől”, miként azt Lovász Andrea teszi Jelen idejű holnemvolt című, Szeminárium a meséről alcímű könyvének már a hatodik oldalán, valószínű, hogy meggyőzéséhez szükség lesz valamiféle „darálóra” vagy „klopfolóra”, ami ez esetben pl. a fogalmak tisztázásaként is értelmezhető metafora. A szerző ezzel a rendteremtő szándékkal fogalmazta meg szemináriumát, nyomatékosítván, hogy nem lehet egy kalap alá venni mindazt, amit mai nyelvhasználattal gyermekirodalomnak nevezünk, vagyis a „gyermekeknek való, nekik szánt irodalom” meghatározás voltaképpen se elméleti, se gyakorlati szempontból nem mérvadó definíció, hiszen az utóbbi esztendőkben örvendetesen gyarapodó elméleti dolgozatok ellenére is egyaránt a gyermekirodalom fogalomkörébe soroljuk a képeskönyvektől kezdve a didaktikus funkciójú szövegeken át a „felnőtt” irodalom alkotásainak a gyermekközönség elváráshorizontjához igazított, redukált, adaptált változatait, a meséket, amelyek orális műfajként a tizenkilencedik századig kizárólag a felnőtteknek szóltak, a kimondottan gyermekeknek írt mesékig, illetve az újra a gyerekeket és felnőtteket egyaránt megszólító meseregényekig. Például J. R. R. Tolkien és J. K. Rowling népszerű műveit említve, amelyek a szerző értelmezésében legközelebb állnak a mese idealizált vagy ősformájához. Már ha létezik egyáltalán egyik vagy másik, eszményi, tehát tökéletes, illetve törzsökös alapformája a mesének, és amennyiben azok feltárhatók és leírhatók. Lovász Andrea e kérdésben alaptételként alkalmazza azt a meglátást, hogy a mese nem gyermekirodalom, nem azonos azzal, amit gyermekmesének mondunk, és sok esetben az sem mese, amit mesének szán a szerző. Hogy voltaképpen mi is a mese? A szemináriumot vezető kutató számos értelmezési lehetőség jogosságát és érvényességét elfogadja, így azokat, amelyek „a genetikumot, a szellemiséget, a jelképességet, a mesei fenomént, a mesei formát, a mesét, mint irodalmi produktumot” tételezi, ám tagadja az irodalmi-nyelvi megképződés kizárólagos esztétikai uralmát a mesében, a mese által teremtett lehetséges világ(ok) létrehozásában elméleti és gyakorlati vizsgálódásai szerint inkább a filozófiai és logikai megközelítésnek ad elsőbbséget, ami egy filozófia szakon végzett kutató esetében elvárható, ám mégsem ez a döntő. A mese sokkal inkább világalkotás, mint szövegalkotás, állítja Lovász Andrea, inkább a filozófia, az ontológia, a kozmológia, a gnoszeológia, a fenomenológia, a logika, a morál vizsgálódási körébe tartozó jelenség, mint a poétika és esztétika tárgya. A szerző ezért a mesevilágra, mint önálló egységre tekint, amelynek a szöveg puszta nyelvi hordozója, így a kettő leválasztható egymástól, ezáltal lesz „a mesemivolt lényege független az őt létrehozó nyelvtől”.

A mese ettől persze még első sorban irodalom, elbeszélő irodalom, csakhogy Lovász Andreát nem e sajátos narratív műfaj poétikai eszköztára érdekli (ennek a szemináriumnak a keretében), hanem antropológiai és metafizikai gyökerei, a mesében megjelenő erőszak és a tárgyiasuló, cselekvésülő gonosz, s leginkább a csoda, mint a teremtett világ reális eleme, a csoda, mint a világ konstrukciós tartozéka. Tekintettel, hogy a meseregény terjedelménél fogva megadja a szerzőnek azt a kifutási teret, ami lehetővé teszi a meseszerkezet megtartását, és sajátosságánál fogva akár az eltűnni látszó mese hagyományának letéteményese lehet, a szeminárium során a szerző J. K. Rowling Harry Potter-sorozatának elemzésében jelöli meg a mesei világkép állványzatát, amit visszakeres az utóbbi évek magyar meseregényeiben, megfigyelvén, hogyan változik a kortárs alkotásokban a mesei világkép, mennyire lesz érték- és kegyvesztett a csoda, miként nyomul be a fantasztikum helyére a mindennapiság, milyen viszonyrendszerben áll egymással a valóság és a mese, milyen metatextusok tematizálják a mesét, illetve, miként konstituálódik fenomenológiailag megfogalmazható, önelvű világgá az irodalomként (is) leírható mesevilág.

A mese feltétlenül irodalom – szögezi le Lovász Andrea: „A válogató megformálás, világteremtés, a világ újraértelmezésének, újrastrukturálásának értelmében művészet is. A jelen művészete: a mesevilág az elmesélés/hallgatás/olvasás pillanatában teremtődik meg, és a mese befejeztével meg is szűnik.” A nem az irodalmiság felől vizsgált, tehát a nyelvi hordozóktól leválasztott autochton mesevilág egyik legfőbb sajátossága a csoda önelvűsége, amit Max Lüthi elmélete nyomán a mesei világ alapelvének tekint a szerző, állítván, hogy a mese nem különbözteti meg a valósat a transzcendentálistól, valóságként kezeli a valóságon túlit, egyetlen dimenzióba képezi le a kettőt, ezért mondhatja a szeminárium szerzője, hogy a mese által teremtett lehetséges világot nem a nyelvi megformálás felől, hanem az irracionalitás irányából célszerű megközelíteni: „a mesevilág/csodavilág létezésének kritériuma nem az igazság lesz, hanem a világ meglétére irányuló vágy”. Ebből eredően lehetetlen általános érvényű, fenomenológiai nézőpontot érvényesítő megállapításokat tenni a mese kapcsán, írja a szerző, hiszen „a feltételezett mesei lényeg, a csoda világába való lépés lehetősége éppenhogy elsikkad bármiféle törvényszerűség kimondásával, az univerzalitás igénye mintegy varázstalanítja a tündéri birodalmat”.

A kimondásban megteremtett világ történetekben és történetek által létezik, a mese erkölcsileg rendezett világ, a fikcióban a jó elnyeri jutalmát, a gonosz a büntetését – egyszerűsítem a szemináriumvezető gondolatmenetét, aki joggal berzenkedhet, hiszen imént idéztem az általánosítások alkalmazhatatlanságát megfogalmazó gondolatát –, mégis, vegyük úgy, hogy a jó és a rossz polarizálása mérvadó. A mese igazságos, kozmikus világrendre alapul, amely bármilyen egyensúlytalanságot képes helyreállítani, működőképessége viszont csak akkor tartható fenn, ha folyamatosan emlékezünk és emlékeztetünk rá. A mese nem fogadja el a diszharmóniára épülő világot, amelyben büntetlenül uralkodhat a gonosz. Akkor honnét az, hogy a moralitás tekintetében olajozottan működő világot sokkal borzasztóbb rémségek népesítik be, mint a mesemondó és a mesehallgató, -olvasó valós világát? Onnét, ahonnét minden rémtörténet és horror-fikció ered: az ember világbavetettségéből fakadó egyetemes félelméből, a kozmikus magány rettenetéből, az üresség előli menekülésből: a fantázia végtére a szorongás feloldásának, egyben a léttöbblet megszerzésének eszköze. A mese nem a gyerekszobában született, annyi biztos: az emberevő óriások, sárkányok, férgek, boszorkányok ármádiája eleve megbénítana, amennyiben nem tudnánk, hogy abban a világban, amelyben együtt vagyunk velük, nincs valós hatalmuk felettünk, A mesebeli gonosz „csak kellék, díszlet, mintegy az örök jó még erősebbé tételéhez. […] A gonosz csak statiszta, szemléltető eszközzé degradált teremtmény.” Boldizsár Ildikó emlékeztet Mesepoétika (Akadémiai Kiadó, 2004) című könyvében, hogy a francia mesekultúrában például a vérfertőzéstől kezdve a nemi erőszakon át a szodómiáig és a kannibalizmusig vezető skálán mutatkozik meg a bűnös magatartások sora, mégpedig bizonyítottan nem a teremtő fantázia nyomán, hanem valóságos élmények lenyomataként. Erre a világra próbált a későbbi írásbeli lejegyzés során az erénycsősz szerepét vállaló átíró szalonképes külcsínt szabni, ami szöges ellentétben áll a mese funkciójával, hiszen a szerepe éppen az, hogy a mesehallgatót, olvasót szembesítse az élet kegyetlenségeivel, miközben megtanít azok elviselésére.

A gyerekszobához adaptált mese degradálja a gonosz funkcióját, és komolytalanná teszi az eredeti mesét, amelyben a bőrünkre megy a játék. A szalonképessé tétel kiirtotta a meséből a varázslatosságot, a csodát, a természetfölöttit, ami nélkül a mese nem működik. Az eleve gyerekeknek írt mesék nem csak a gonoszt iktatják ki eszköztárukból, hanem a jelen díszleteit és jelenségeit hozzák helyükbe, amivel megszüntetik a mesék legfőbb jellemzőinek, az egyetemességnek és az időtlenségnek az érvényességét, infantizálják egzisztenciális és metafizikai tétjét. Persze ez az elkomolytalanítás, igénytelen egyszerűsítés csak ellenpéldák mellett tételezhető, s Lovász Andrea szemináriuma bizonyítja, hogy bezzeg ma is lehet mesét írni, s nem csak gyerekeknek.