A mese ettől persze még első sorban irodalom, elbeszélő irodalom, csakhogy Lovász Andreát nem e sajátos narratív műfaj poétikai eszköztára érdekli (ennek a szemináriumnak a keretében), hanem antropológiai és metafizikai gyökerei, a mesében megjelenő erőszak és a tárgyiasuló, cselekvésülő gonosz, s leginkább a csoda, mint a teremtett világ reális eleme, a csoda, mint a világ konstrukciós tartozéka. Tekintettel, hogy a meseregény terjedelménél fogva megadja a szerzőnek azt a kifutási teret, ami lehetővé teszi a meseszerkezet megtartását, és sajátosságánál fogva akár az eltűnni látszó mese hagyományának letéteményese lehet, a szeminárium során a szerző J. K. Rowling Harry Potter-sorozatának elemzésében jelöli meg a mesei világkép állványzatát, amit visszakeres az utóbbi évek magyar meseregényeiben, megfigyelvén, hogyan változik a kortárs alkotásokban a mesei világkép, mennyire lesz érték- és kegyvesztett a csoda, miként nyomul be a fantasztikum helyére a mindennapiság, milyen viszonyrendszerben áll egymással a valóság és a mese, milyen metatextusok tematizálják a mesét, illetve, miként konstituálódik fenomenológiailag megfogalmazható, önelvű világgá az irodalomként (is) leírható mesevilág.
A mese feltétlenül irodalom – szögezi le Lovász Andrea: „A válogató megformálás, világteremtés, a világ újraértelmezésének, újrastrukturálásának értelmében művészet is. A jelen művészete: a mesevilág az elmesélés/hallgatás/olvasás pillanatában teremtődik meg, és a mese befejeztével meg is szűnik.” A nem az irodalmiság felől vizsgált, tehát a nyelvi hordozóktól leválasztott autochton mesevilág egyik legfőbb sajátossága a csoda önelvűsége, amit Max Lüthi elmélete nyomán a mesei világ alapelvének tekint a szerző, állítván, hogy a mese nem különbözteti meg a valósat a transzcendentálistól, valóságként kezeli a valóságon túlit, egyetlen dimenzióba képezi le a kettőt, ezért mondhatja a szeminárium szerzője, hogy a mese által teremtett lehetséges világot nem a nyelvi megformálás felől, hanem az irracionalitás irányából célszerű megközelíteni: „a mesevilág/csodavilág létezésének kritériuma nem az igazság lesz, hanem a világ meglétére irányuló vágy”. Ebből eredően lehetetlen általános érvényű, fenomenológiai nézőpontot érvényesítő megállapításokat tenni a mese kapcsán, írja a szerző, hiszen „a feltételezett mesei lényeg, a csoda világába való lépés lehetősége éppenhogy elsikkad bármiféle törvényszerűség kimondásával, az univerzalitás igénye mintegy varázstalanítja a tündéri birodalmat”.
A kimondásban megteremtett világ történetekben és történetek által létezik, a mese erkölcsileg rendezett világ, a fikcióban a jó elnyeri jutalmát, a gonosz a büntetését – egyszerűsítem a szemináriumvezető gondolatmenetét, aki joggal berzenkedhet, hiszen imént idéztem az általánosítások alkalmazhatatlanságát megfogalmazó gondolatát –, mégis, vegyük úgy, hogy a jó és a rossz polarizálása mérvadó. A mese igazságos, kozmikus világrendre alapul, amely bármilyen egyensúlytalanságot képes helyreállítani, működőképessége viszont csak akkor tartható fenn, ha folyamatosan emlékezünk és emlékeztetünk rá. A mese nem fogadja el a diszharmóniára épülő világot, amelyben büntetlenül uralkodhat a gonosz. Akkor honnét az, hogy a moralitás tekintetében olajozottan működő világot sokkal borzasztóbb rémségek népesítik be, mint a mesemondó és a mesehallgató, -olvasó valós világát? Onnét, ahonnét minden rémtörténet és horror-fikció ered: az ember világbavetettségéből fakadó egyetemes félelméből, a kozmikus magány rettenetéből, az üresség előli menekülésből: a fantázia végtére a szorongás feloldásának, egyben a léttöbblet megszerzésének eszköze. A mese nem a gyerekszobában született, annyi biztos: az emberevő óriások, sárkányok, férgek, boszorkányok ármádiája eleve megbénítana, amennyiben nem tudnánk, hogy abban a világban, amelyben együtt vagyunk velük, nincs valós hatalmuk felettünk, A mesebeli gonosz „csak kellék, díszlet, mintegy az örök jó még erősebbé tételéhez. […] A gonosz csak statiszta, szemléltető eszközzé degradált teremtmény.” Boldizsár Ildikó emlékeztet Mesepoétika (Akadémiai Kiadó, 2004) című könyvében, hogy a francia mesekultúrában például a vérfertőzéstől kezdve a nemi erőszakon át a szodómiáig és a kannibalizmusig vezető skálán mutatkozik meg a bűnös magatartások sora, mégpedig bizonyítottan nem a teremtő fantázia nyomán, hanem valóságos élmények lenyomataként. Erre a világra próbált a későbbi írásbeli lejegyzés során az erénycsősz szerepét vállaló átíró szalonképes külcsínt szabni, ami szöges ellentétben áll a mese funkciójával, hiszen a szerepe éppen az, hogy a mesehallgatót, olvasót szembesítse az élet kegyetlenségeivel, miközben megtanít azok elviselésére.
A gyerekszobához adaptált mese degradálja a gonosz funkcióját, és komolytalanná teszi az eredeti mesét, amelyben a bőrünkre megy a játék. A szalonképessé tétel kiirtotta a meséből a varázslatosságot, a csodát, a természetfölöttit, ami nélkül a mese nem működik. Az eleve gyerekeknek írt mesék nem csak a gonoszt iktatják ki eszköztárukból, hanem a jelen díszleteit és jelenségeit hozzák helyükbe, amivel megszüntetik a mesék legfőbb jellemzőinek, az egyetemességnek és az időtlenségnek az érvényességét, infantizálják egzisztenciális és metafizikai tétjét. Persze ez az elkomolytalanítás, igénytelen egyszerűsítés csak ellenpéldák mellett tételezhető, s Lovász Andrea szemináriuma bizonyítja, hogy bezzeg ma is lehet mesét írni, s nem csak gyerekeknek.
