Bálint Péter könyveit a szerző visszafogatlan őszintesége, kíméletlen kritikája, folyton rákérdező, elemző, mások és saját véleményét megújuló szemlélettel fölülíró, a nyelv regisztereiben átjárást teremtő, szemlélődéseit káprázatos leírásokban összegző, erudícióját minduntalan hadra fogó írásművészete miatt szeretem. Meg azért, mert egyetlen témája van: önnön maga, amit gond nélkül egymáshoz illeszthető regények sorozatában írt meg. Összeilleszthető és nem önismétlő sorozatában a mélyelemzés szintjén írja szét, alakítja narratív identitássá emberi azonosságát, miközben Andy Warhol elképzelését is megvalósulni látom írásműveiben, azt, hogy olyan portrésorozatot készít folyamatosan, amelynek darabjai egyszer egy kiállításon A társadalom portréja címen kerülnek majd közönség elé. Meglehet, hogy más ezt a szándékot inkább Balzac törekvésével hozná kapcsolatba.
Nekem inkább Montaigne, Rousseau és Szentkuthy jut eszembe Bálint Péter regényéről: benne van Kelet-Európa múltjának és jelenének (vagyis a kornak) a mizériája, az egyént megkísértő társadalmi jelenségek, a személyes kötődések, kapcsolatok csalfa sokszínűsége, a társadalomban kiépült kapcsolatoknak az egyénben lecsapódó villámlásai, az életkor és a léttapasztalás harmonizálhatatlansága, és erotika, szex, gazdagon. Mindez, a kételkedéssel felvértezett, magyarázatot kereső, önelemző férfi hideg optikáján keresztül tárul az olvasó elé.
Paul Ricoeur használja a Mi magunk mint egy másik című művében az ipséite (emberi azonosság) fogalmát, ami egy olyan identitás létezését feltételezi (az íróban), ami eleve alteritásként, vagyis másságként – az aki vagyok és az aki nem vagyok entitása együtt – képződik meg. Bálint Péter regényének elbeszélője mindjárt az első oldalakon tudatosítja az elbeszélőben, mint egyben megképződő másik jelenvalóságát. Ez a másik, olykor hangok csupán, az önmegismerés segítője, ösztönzője, olykor inkvizítora. Eszköze pedig a feljegyzés, a naplószerű vallomás, a gondolatokat rögzítő füzetek, amelyek „atyja és címzettje” ugyanaz a személy, aki teret adott magában a másiknak, és ezek a naplószerű képződmények, mint a „másik” kérdéseire adott válaszok, végső soron az önmegismerést segítik. A Hangok csupánban sarkalatos, már-már központi kérdéssé érlelődik az elbeszélő szólam eredetiségének meghatározhatósága. Bálint Péter érezhető kétellyel tekint az autentikus elbeszélői hang megvalósíthatóságára, és véleménye mellett azzal érvel, hogy a narratíva egyedül azáltal jöhet létre, hogy az elbeszélésben együtt van jelen az, ami az elbeszélő önmaga (intellektus, gondolkodásmód, szókincs, kommunikációs készség), létezésének folytonossága (a felsoroltak állandó változása), és ami történik vele (tapasztalatok, élmények, benyomások), vagyis a sajátba vegyülő idegen hangok együttese hozza létre az elbeszélő szólamát, ami viszont sohasem egy, és soha nem ugyanaz, ergo egy beszélő több hanggal rendelkezik, sőt, nem mindig sikerül ellenőrzése alatt tartania megszólaló hangjait, azok hol többet, hol kevesebbet oroznak el abból, amit felületes általánosítás nyomán autentikusnak tartunk. Az egyik hang tartalmazza, megidézi, előhívja, magába fogadja a másik hangot, és úgy egészül teljessé, akár amikor a tett, a cselekedet kitölti addigi hiányának helyét.
Az elbeszélő, akinek egész addigi (mármint az elbeszélés megkezdése előtti) élete a tűnődés, töprengés és szemlélődés keretei között zajlott, „valamelyik este”, vagyis egyik pillanatról a másikra fölismerte, elérkezett az ideje, hogy számot vessen a végességgel, a véget-érés elkerülhetetlenségével, ami a halálfélelem tudatosítása mellett önelszámolásra késztette. Ez az önelszámolás, az egyes szám első személyében elmondott, kétségtelenül részben önéletrajzi ihletésű „emlékirat”, egy szerelem története körött kibontott vallomás lesz maga a regény. A műben megszólaló szerint az irodalmi alkotás nem is lehet egyéb, csupán önéletírás.
Az elbeszélő Kelet-Európa múltjának és jelenének megértését is ahhoz a kíméletlen önanalízishez hasonló módszer révén véli lehetőnek, amivel saját erényeit és fogyatékosságait teszi precíz mérlegre regényében. Mindaz egészen a családok szintjéig kitöltötte Kelet-Európa társadalmait, ami közösségi eszményként könnyen kezelhető, szürke embereket kreált a politika módszereivel, és ebből a beidegződésből táplálkozott a rendszerváltást követő időben az elbeszélő által belátott közösségi magatartásmodell. Ugyanakkor minden nemzedéknek megvan a maga keresztje.
A négy női archetípus (anyja, felesége, kedvese és leánya) között megfeszített, ötvenes éveiben járó esztéta, Marcell élettörténet-szelete köré szőtt, különböző optikákból láttatott életelbeszélése újra és újra átgondolt, egymást át- és fölülíró fragmentumokból építkezik. Központi témájaként az Annával folytatott szerelmi viszony mutatkozik legmarkánsabban, ám a Hangok csupán eleve többpólusú regény, az élet intenzív megélésének számos neuralgikus pontjára fókuszál. Az egyén társadalomba ágyazottságának különböző aspektusait vonja középpontba, akár családregényként is olvasható, három nemzedék életét pásztázza át az elbeszélő, Anna iránti szerelme, létmeghatározó kapcsolatuk búvópatakként bukkan föl az áradó szövegfolyamban, bójaként, ami föltűnik, majd elmerül a magával számot vető elbeszélő által belátott horizonton, ám mégis meghatározza célirányát.
Bálint Péter evidensen monomániás író, nem csupán regényei sorában foglalkozik önmagával, saját történetével, mint egyedül elbeszélhető tapasztalati anyaggal, hanem az egyes műveken belül, így ebben a regényében is folyamatos pontosításai, önismétlései, fölülírásai révén önmaga „szétírására” törekszik. Váltakozó szemszögekből vizsgálja pszichés és intellektuális alkatát, cselekedeteit, reakcióit, kapcsolatait, amelyek értelmezésébe bevonja főiskolai tanárként és kutatóként gyakorolt szakmája, a kulturális antropológia és a népmesekutatás során szerzett tapasztalatait, valamint korábbi szakterületén, a napló- és levélírás fenoménjének vizsgálatában tett megállapításait. A Hangok csupán oldalain Musil naplójának olvasása szinte vezérfonalként szálaz át, ám történelmi vezérszála is van a regénynek, ami egy világháborús lengyel–magyar párkapcsolat mentén bontakozik ki, szinte ugyancsak búvópatakként a családi legendárium, a gyermekkor eseményeinek megidézése mellett. Ehhez hozzátéve, hogy az erudícióját, hadra fogható intellektuális ismereteinek naprakészségét művek elemzése révén minduntalan ellenőrző elbeszélő az alföldi kisváros, szeretett lakhelye művészeti életét is alaposan megvizsgálja, miközben a kisváros polgárainak arcképcsarnokát is megalkotja, egyértelműen állíthatjuk, hogy nagyon finoman összeszálazott regénytörténetre épített a szerző egy áradó nyelvezetű, pazar gondolat- és mondatszövésű, az önéletrajziságig személyes, mégis fiktív, felépítésének fegyelmét tekintve akár zeneinek is nevezhető narratívát. Hideg optikája sodró lendületű elbeszéléssé harmonizálta az elbeszélő – maga által kifogásolt – hadarását.
