„Életrajz… Az is kell?… Kinek?… Minek?… Hiszen az én életem csak az enyém, hiába is turkálnak benne, úgysem írok le mindent” – írta Weiss Zoltán a 2000-ben megjelent Salom c. verseskötetében.
Anyakönyvi bejegyzések:
„Weiss Zoltán, Belgrád, 1932. szeptember 12-én, hétfő este 9 óra…
Magyarkanizsa… Anyakönyv: 62. oldal… folyószám: 235… Koncz István… a születés ideje 1932. szeptember 12. … A bejegyzés ideje: 1943. június 9. A bejelentő: Bicskei Ilona, anyakönyvvezető: Raffay Kálmán.”
Beszélgetünk, Zoli bácsi, édesapám és jómagam. Bár néha bővül a társaság Tacsikával, a ház „vérebével”, de rá később térek vissza.
Egy olyan emberről írok, akinek az élete, lelkesedése, hite, küzdeni akarása példa lehetne sokak számára.
A 78 esztendő meg sem látszik rajta. Teli van energiával, említse csak meg neki valaki a színházat, élete nagy szerelmét, szinte dől belőle a szó.
Kényelmesen helyet foglalunk a dolgozószobában, a tömérdek könyv társaságában.
Számomra sokat jelent, hogy egy baráti beszélgetés részese lehettem egy ilyen emberrel. Egy emberrel, aki több nyelvet beszél, bejárta a fél világot. Beszélgetésünk közben többször idézett József Attilát, Petőfit, Puskint és más írókat, énekelt oroszul, szavalt franciául. Van, aki anyanyelvét sem ismeri tökéletesen, ő pedig hibátlanul beszéli a magyar és a szerb mellett a héber, a francia, az orosz nyelvet is.
Szüleit a világháborúban elveszítette, őt Ilonka vette védő karjai alá és nevelte fel, mesélte mindenkinek.
Mi vonzotta a színházhoz? – volt az első kérdésem. Ekkor megmutatta édesanyja fényképét, és azt monda: a zsidó nők nagyon szépek! Elhiszem neki.
– Apu nem szerette a színházat. Ilonka engem háromévesen már vitt előadásokra. A zsidó életvitel szerint a legjobb beruházás a gyermek. A szokás, a kultúra, az anyagi helyzet, mindennek tükre a gyermek. Ez alapján le lehet mérni az egész családot. Ötévesen már írtam és olvastam. Háromévesen felfogadtak egy francia nevelőnőt mellém, Marie Angélique-et. Ő tanított franciául, magyarul, versekre és énekekre. Számomra a vásárfia a könyv volt. Szülinapra, névnapra, pászka ünnepére (húsvét), hanukára (karácsony) és újévre mindig kaptam új ruhát, lábbelit, egy óriási nagy csokoládét és… könyvet. Kedvencem Abékakirályfi és a Falovacska pénzt keres című mese. A mai napig számomra a Könyv az ajándék, jómagam is ezt ajándékozom. Ez családi örökség. Nem csoda, hiszen három szobát megtöltenek a könyveim. Szeretek olvasni.
De hát az alma nem esik messze a fájától. Nagyanyám a reggeli újságban megjelenő regényrészletet mindig kivágta, összegyűjtötte. Azt hiszem, Jókai Mórnak Az arany ember című regénye volt ez. Aztán minden lapot egy cipősdoboz tetejébe csomagolt. Ez volt az ő könyve. Az iskola megkezdése után félévkor a tanító nénim, a másodikos tanító és az igazgató megbeszélték, hogy a második félévet már a második osztályban járjam, mert nem akarták velem egy életre megutáltatni az iskolát. Míg a többiek az egyenes és görbe vonalak húzásával szenvedtek, én már szavalni tudtam. A gyakori szerepeltetés és a színházi látogatások mély benyomást tettek rám. Hetedik osztályos voltam, amikor 1946. március 15-én Petőfi Sándor Amagyar nemes című versét megrendeztem. Büszke is volt rám a tanárnőm, mivel dramatizáltam és egyben játszottam is a darabban.
Később tanítóképzőbe jártam Szabadkára. A színjátszó csoportban végzett tevékenységemért az iskola igazgatójától megkaptam József Attila összegyűjtött verseinek kötetét. Bábszínházat is csináltunk. A tanítóképző 3. osztályában az osztályfőnököm csak engem magázott. Volt 137 igazolt órám, mert filmet készítettem. Főszerepet kaptam a Poslednji dan (Utolsó nap) című jugoszláv–olasz koprodukciós filmben.
A zsidó újévre, ami szeptemberben van, ünnepséget rendeztek. Ekkor Edelstein Lipót szabadkai zsidó főkántor megkérdezte, hogy lenne-e kedvem énekelni a zsinagógában. Volt. Tagja lettem az újonnan alakult szabadkai operaháznak is, ahol a kórusban énekeltem – mesélte Zoli bácsi.
A színház az ő egyetlen igazi nagy szerelme. Miután a belgrádi színművészeti akadémián, Raša Plaović tagozatán a rendezői és színészi szakot befejezte, 1958. október 30-án megalapította a Kanizsai Amatőrszínházat. Szervezett, fordított, rendezett, díszletet és ruhát tervezet és szerepelt. Közel 40 éves pályafutása alatt 157 előadást rendezett. Színházteremtő, örök értékek alkotója volt. Több mint 100 darabot fordított magyarra, ill. magyarról más nyelvekre. Irányítása alatt a magyarkanizsai amatőr színházat a vajdasági színjátszás legjobbjai közt tartották számon. Színházi tevékenysége mellett az Új Kanizsai Újság alapításában is részt vállalt. Ő volt az, aki Vajdaságban elsőként szervezte meg a Mementót, 1994-ben, amikor a kanizsai zsidók deportálásának 50. évfordulójáról emlékeztek meg.
CONSUMMATUM EST!
1992. június 27-én, szombaton este a 29., egyben utolsó Tiszai Ünnepi Játékokon a Kanizsai Amatőrszínház telt ház előtt megtartotta az utolsó bemutatóját. Gogol Egy őrült emlékiratai című művét.
BEVÉGEZTETETT!
,,Az egész világ egy nagy színpad, de nem mindenki játszik rajta, sokan csak kulisszatologatók!”
,,Minden embernek van egy, egyetlenegy igazi nagy szerelme! Az enyém a SZÍNHÁZ!”
Az idézet Weiss Zoltáné.
A Tiszai Ünnepi Játékokról kérdeztem tovább.
– A Brecht ’76 c. színpadi kollázs volt a legismertebb rendezésem. A Tiszai Ünnepi Játékokon, a tartományi szemlén Kikindán, a köztársasági szemlén Kúlán a legjobb előadásnak minősítették. Innen lejutottunk Trebinjébe az országos szemlére. Itt is miénk lett az első díj és a legjobb rendezésért járó kitüntetés. A mű szövegének ma is van mondanivalója.
Mindig a kanizsaiak nyitották meg a Tiszai Ünnepi Játékokat, amely szombattól szombatig tartott, így a hétköznapi próbáink gond nélkül zajlottak, mivel elsőként léptünk fel. Számomra Zilahy Zenebohócok c. előadása a legkedvesebb darab. A harmadik felvonás nekem nem illett oda, és kihúztam a játékból. Este volt a bemutató. Délelőtt kaptam egy telefonhívást Farkas Nándortól, a Forum igazgatójától, hogy remélik, minden rendben van az előadással, mivel este Zilahy Lajos lesz a vendégünk, hogy a szerző megtekintse a darabját. Egész nap se köpni, se nyelni nem tudtam. Mindig mondták, hogy csak élő íróknak a munkáját ne rendezzék meg, mert ha már egy sornyi másként áll, azt ők észreveszik. Én meg egy világhírű író munkájának harmadik felvonását függönytől függönyig, csak úgy, kedvemre kidobtam. Ideges voltam estig. A szerzőt természetesen az első sorban elhelyezett kényelmes fotelbe ültették. Lement az első felvonás, majd a második. A darab végén Zilahy felállva tapsolt, miközben a többi nézőt is erre biztatta. A műsor utáni vacsorán vele szemben ültem. Annyira el volt ragadtatva, hogy felajánlotta, szólítsam Lajos bátyámnak, ő pedig István öcsémnek fog hívni, ha szabad. Én vagyok az első és egyetlen rendező, mondta Zilahy, aki ráérzett, hogy a harmadik felvonás mennyire erőltetett, és csak utólag lett ráépítve, mert ezt kívánta az akkori kultúrpolitika. Gratulált, dedikálta nekem a műsorfüzetet.
Hogy bebizonyítsa, gyorsan előkereste, és mi apuval meg is nézhettük.
– Barátságunk annyira elmélyült, hogy gyakran járt hozzánk ebédre. Egy alkalommal Ilonka nagy gondban volt, nem tudta, mit kellene hogy főzzön. Megkérdeztem, mit szeretne enni, ő azt mondta, paradicsomos levest és jó vöröshagymás krumplis tésztát, ez nagyon tetszene neki. Amikor elhunyt, tisztelete jeléül Tito elnök egy nagy, fehér rózsákból összeállított koszorút küldött a temetésére. Senki sem próféta a saját hazájában.
Aztán Andruskó Karcsi bácsihoz fűződő barátságáról beszélgettünk tovább.
– 1952-ben megalakult a Kanizsai Írótábor. A kezdetektől aktív résztvevője és mindenese voltam.
Az írótábor hétfőtől szombatig tartott. Az alapítók eljártak hozzám beszélgetni. Ilyenkor Ilonka mindig pogácsát sütött. A 15. írótáborban, ’67-ben megjelent Andruskó Károly is. Már korábbról is ismertem őt, kiállításairól. Itt egy életre szóló barátság alakult ki közöttünk. Minden írótáborról emléklapot adtunk ki, én megterveztem, ő pedig elkészítette. 1968-ban, a 16. tábortól kezdve adtuk ki ezeket a lapokat. Témájuk a tiszai árvíz, az aratás vagy az épp aktuális események voltak. A sikeresebb versek közül több rákerült a képeslapokra is.
Az 50. születésnapomra egy minikönyvet készített az életemről. Nagyon meghatott. A Tiszai Ünnepi Játékokon a díjak az ő festményei és metszetei voltak. Barátom 2006. november 28-án, pénteken a kanizsai idősek otthonának lakója lett. Szinte mindennap látogattam. A 91. születésnapjára vittem egy kis csokrot neki, a váza egy befőttesüveg volt. Régi jó ismerősöm, a zentai Dobák cukrász készített egy tortát. Az akkora volt, hogy minden bentlakónak jutott belőle. A következő szülinapjára vettem barna cipőkrémet, és kipucoltam a cipőjét. Látogatásaim alkalmával egy fürt szőlőt, őszibarackot vagy egy kis kalácsot vittem neki, aminek nagyon megörült. Az igaz, hogy a személyzet között volt olyan, akinek nem tetszett, hogy naponta látogatom, de én 2008. február 26-án bekövetkezett halála napjáig kitartottam öreg barátom mellett.
Körbenézek a szobában. Több ezer könyv, nem mindennapi gyűjtemény – csak tátott szájjal bámulok, mi e mellett az én 100 kötetes „könyvtáram”. Mintha egy egészen más világba léptem volna be, úgy fogadott a könyvek kígyózó sora a polcokon.
– A Haggada az a könyv, amit kiemelnék a birtokomban lévő kötetek közül. Ez a könyv nem kerülhet női kézbe – figyelmeztet.
Az első magyar nyelvű bibliát azonban, amit Németországban nyomtattak 1590-ben, a kezembe vehettem. Kisebb-nagyobb sikerrel el is tudtam olvasni. Felbecsülhetetlen értékű könyvet tartottam a kezemben.
– A zsidóknál az a szokás, hogy a Haggadát (Biblia) a család legidősebb férfi tagja örökli, és ha nincs fiú utód, az utolsó leszármazottal temetik el. Nekem sajnos nincs utódom. Édesanyám, Ilonka halála óta nem vágattam szakállamból, nálunk ez így szokás. Már annyira hosszú volt, hogy meg kellett rövidítenem. Most már decemberig így marad, addig nőni fog, mivel 1954 óta én vagyok Kanizsa város télapója. A szakáll pedig hozzátartozik ehhez. Nagyon szeretem a kisgyerekeket, amikor az ölembe ülnek, meghúzzák a szakállam. Öröm számomra a boldogságuk. A ruhám karakülből van, sapkám szegélye pedig báránybőrből.
Itt Kanizsán egyedül élek, de távoli rokonaim vannak Kijevben és Szentpétervárott, valamint Tel-Avivban, Jeruzsálemben és Netanyában. Velük a mai napig levélben és telefonon tartom a kapcsolatot.
Tacsika, a koromfekete szőrű „véreb” nagyon értelmes kutya, szófogadó. A szeméből szinte sugárzik az értelem, na meg a szeretet. Farkcsóválva köszönt és kísér ki minket minden látogatás alkalmával, örömében ránk ugrálva. Ám gazdájának első szavára szemlesütve, szó nélkül hátrál ki a szobából.
– Ő már a sokadik Tacsi. Elődje több mint 14 évig volt mellettem. Halála után a barátomtól kaptam egy másik kutyát, egy másik Tacsikát, aki hasonlóan nagyon a szívemhez nőtt. Ő a ház vérebe. Először ő kapja az ételt, utána pedig jönnek a „verebek”.
Néhány szó a verebekről. Zoli bácsi verebei tulajdonképpen tyúkok és kakasok, ám ő verébnek nevezi őket. Ehhez tartom magam én is.
– Látod, ez a vacsora nekik – mutatja a markában tartott kenyeret, kiflit. – Egy tálban felmorzsolom, és a kukorica mellett ezt kapják enni. Barátomtól, a helybéli albán péktől kapom naponta. Gyere csak, Zsuzsi, segíts nekem!
Már megyek is utána. Először a tyúkoknak jutott az étel. Elmondja, hogy minden reggel tiszta vizet ad nekik, kimossa táljukat, kitakarítja lakhelyüket. Két lépéssel már bent is volt náluk, majd amikor kijött, három tojással a kezében állt előttem.
– A mai napi termést elkapod. Látod itt ezt a verebet? Ő a Művésznő. Minden reggel, amikor kapják az ételt, felveszem a kezembe, és megkérdezem: Hogy aludt a Művésznő? „Ká-ká-ká”, mondja nekem. Megkérdezem: Szépeket álmodott? „Kááá-kááá”.
A másik ketrecben az indiai tyúkok kaptak enni – az indiai nagykövet ajándéka –, valamint egy francia harci kakas. Visszatérve a lakásba Zoli bácsi egy fényképet mutat, amin ő és a harci kakas látható.
– Nem eszik ő csak úgy. A tenyerembe öntött kölest mindig kicsipegeti, és utána odahajtja a fejét az arcomhoz.
Mosolyogva meséli nekem, szeretettel a hangjában, a házi kedvenceiről való mindennapi gondoskodását.
Sikeresnek tartja-e önmagát? – tértem rá a következő kérdésemre.
– Nem voltam sohasem sikerhajhász. Elégedett-e? Elértem-e, amit szerettem volna? Magammal szemben is és másokkal szemben is maximalista vagyok! Jónás könyvét a mai napig tudom. A zombori, becskereki, szabadkai, újvidéki előadásokon mindig súgó nélkül játszottam. A siker relatív. Meg nem valósított célok… Sok primitív népségbe ütköztem. Lovakkal együtt imádkozni nem lehet!… ŐK a legrosszabbak… Érted, ugye, kikre gondoltam.
Úgy 10-12 álnevem volt. Eisam Wolf (magányos farkas), Fendré de Etiene… Én voltam a színház mindenese. Rendező, díszlet- és jelmeztervező, fordító, színész. Amikor olvasták, hogy: írta, rendezte, szerepelt… mindig az én nevem hangzott el. Ezért találtam ki magamnak álneveket.
2006. április 6-án megkaptam a Jovan Đorđević-életműdíjat. Ez szerb állami díj, és elsőként színházi munkásságáért egy magyar zsidó részesült e kitüntetésben. (Kell-e ehhez kommentár?!) Háromszor kaptam meg az amerikai újságírók díszlettervezői díját. Chicagóban van egy színház, aminek a szabadkai Szegő Katalin a tulajdonosa. Évek óta mindig kapok tőle díszlet- és ruhatervezői feladatot. Egyik évben hat színdarab díszlet- és ruhamegoldását ajánlotta fel.
Egy alkalommal Brecht színházában, a Berliner Ensembelben több hónapig vendégeskedtem. (Ezzel sem sokan dicsekedhetnek.) Brechttől több krokit kaptam, ezek vázlatok, amiből húszperces színházi előadást lehet csinálni. A díszlet is mozaikból áll össze. Így született meg büszkeségem, a Brecht 76’ c. színpadi játék.
Januárban hosszú betegség után elhunyt Weiss Zoltán – sokak által Koncz István néven ismert – magyarkanizsai rendező, színész, az itthoni magyar nyelvű színjátszás egyik legmeghatározóbb alakja. A vele készült, ez idáig még publikálatlan beszélgetést ebből az alkalomból közöljük.
