A vajdasági magyar irodalom jelenét vizsgálva alapvető gondként olyan kérdések merülnek fel, amelyek egyetlen szempontból tekintve eleve megválaszolhatatlanok.
Miként minden irodalomra, így a vajdasági magyarra is jellemző a hagyományőrzés és a hagyománytörés egymásnak feszülése. Viszont ha se a Vajdaságban, se Magyarországon már egyáltalán nem téma, hogy a vajdasági illetékességű vagy származású szerzők művei melyik irányzat hatását nyomatékosítják, életképességét bizonyítják, kánonját erősítik, akkor ez azt jelentené, hogy nálunk harmonizálnak a széttartó törekvések, az esztétikai értékfeltétlenség képes lenne magába építeni az elvárásalapú, feladat- és küldetésvállaló irodalmiságot? Hogy megszűntek a kánon-átrendeződésék, vagy egyetlen posztmodern kánon mindent magába szippantott, és az egészet betemette az érdektelenség? Szerintem még nem telt le az inkubációs idő, a rendszerváltás sok egyéb témát problematizált az anyaországi kánonviszonyokban, még friss a konszenzus – ha van egyáltalán – az egynyelvű magyar irodalom egységének kérdésében.
Az össznemzeti könyv- és folyóirattermés, valamint internetes közlés áttekinthetetlensége nyomán átlátható-e egy regionális jegyeket[1] viselő irodalom kétoldali értékelési anomáliája? Az alul- és túlértékelés, az elvárások elutasítása és a megfelelni akarás jelenvaló probléma.
Kapcsolódik-e az össznemzeti magyar kultúrához a nem anyanyelvi környezetben születő magyar irodalom? És ha igen, öntörvényű, törzsökös jogon teszi-e ezt? Szerintem nincs valós kapcsolata, viszont a jelenléte folyóiratok, kiadók, portálok – egyéni, személyes kapcsolatok – révén kétségtelen. Annak eldöntéséhez azonban, hogy a jelenlét a produkció esztétikai értékével arányban áll-e, vissza kellene térnünk az értékelési anomáliák tisztázatlan kérdéséhez. Én legalábbis nem tudok egy olyan egységesen érvényesíthető megítélési mércéről, ami az elvárásokon túl kellő érzékenységgel viszonyulna az eredetihez, az egyedihez, az elkülönböződőhöz. Az viszont evidens, hogy az életképes közösségi kultúra nem nélkülözheti az eligazító értékrendszert, átvitt értelemben minőségi irodalom nem létezhet kritika nélkül. Van-e a mai vajdasági irodalomnak kritikája? Kritika nélkül kánonok se létezhetnek.
A huszonegyedik század első évtizedének végén hogyan határozható meg az irodalmi érték fogalma az irodalmi siker függvényében? Létezik-e, létezhet-e olyan axiológiai[2] módszer, ami általános érvénnyel mutatná fel az irodalmi művek „mérhető értékét”? Aztán: az integrálódás iránti igény mellett megjelent egy elkülönböződési igény, a „saját” hangsúlyozása és kiemelése, elkülönítése az „egységestől” és „általánostól”. Feltétlenül köldöknézéshez vezet-e az ilyen megkülönböztető, de mégsem szegregációs szándék?
Másfelől kérdésként vetülhet elénk a Magyar Írószövetség integrációs szándéka, igénye és lehetőségeinek határa, amit természetesen sajátos megvilágításba helyez, hogy az Írószövetség mellett egyéb szakmai szervezetek gazdagítják az érdekszerveződés palettáját.
Végezetül külön érdekessége a vajdasági magyar irodalomról szóló gondolkodásunknak Gerold László írássorozata a Vajdaság Ma hírportálon, amelynek bevezetőjében az irodalomunk válságáról beszél: „Irodalmunk, megítélésem szerint, ismét [...] válságos korszakát éli. Már több éve. Miért? Azért-e mert ami volt kiégett, s váltani kellene, s erre időre van szükség? Vagy azért-e, mert olyan káros tendenciák törtek fel, kerültek felszínre, sőt előtérbe, amelyek gátolják a megújulást? Esetleg a körülmények kedvezőtlen hatásáról lenne szó? Vagy másról?”[3]
Az irodalmunk többrendszerűségét, az alkotói intenciók és az olvasói elvárások legitim különbözőségét tételező okfejtésünkkel szöges ellentétben álló meglátás megfogalmazója egyelőre még nem adott választ felvetett kérdéseire. Egyetlen állítását kivéve: „szerintem irodalmunk válságos helyzetbe jutott, aminek legfőbb ismérvét az egyre inkább burjánzó provincializmusban látom.”[4] Sajnos ezen állítás igazolására várnunk kell a tervezett cikksorozat folytatását, mert a provincializmus minősítő, pontosabban alul-minősítő sánta vesszőparipája már vagy tíz éve nyargal irodalmunkban, de még nem sikerült lerántani róla a leplet és megtudni, ki és mi a provinciális irodalmunkban. Vitathatatlan, hogy minden irodalomnak lehetnek csúcsteljesítményei, és vannak középszerű meg azonnal feledhető alkotásai, így a vajdasági magyar szerzők műveire is áll ez a megállapítás. De képzeljük el, milyen irodalom lenne az, ami csupa remekművekből állna? Nem is létezhet ilyen, hiszen a legitim olvasói elvárások és interpretációk nem alkothatnak egyetemes érvényű etalont.
Ahogy tovább olvasom Gerold László problémafelvetését, úgy tűnik, mintha ő is inkább az „egységes” és „egyetemes”[5] magyar irodalommal szemben a regionális irodalmi kánon mellett voksolna, ami értékminőségében válhat az „egynyelvű” magyar irodalom nyilvántartott részéve: „Kiindulópontunk legyen az a vélekedés, miszerint vannak íróink, van többkiadós könyvkiadásunk, vannak folyóirataink, vannak művelődési műsorok és rovatok, van irodalmi mellékletünk – de irodalmunk nincs. A szónak abban az értelmében, ahogy volt a hatvanas, hetvenes, nyolcvanas években, amikor vajdasági irodalomról beszéltek. Ma kizárólag a keletkezés helye szerint lehet vajdasági irodalomról beszélni, s nem az irodalom jellege, szellemisége szerint. Az sem kizárható természetesen, hogy manapság idejétmúlt efféle igényeket támasztani, más korban élünk, melyben az irodalomra is másként kell tekinteni, más elvárások vannak.”[6]
Itt harapott saját farkába kételkedésünk kígyója: visszatértünk kérdésfeltevésünk elejéhez, ahhoz a dilemmánkhoz, hogy megszületett-e a konszenzus az egységes magyar irodalom meglétéről, vagy inkább a kánonok „felsokszorozódásáról” (Szirák Péter), „feltorlódásáról” (Bertha Zoltán), „egymásmelletiségéről” (Elek Tibor) beszélhetünk? Vagy éppen a rekanonizáció befejezetlenségéről, miként Végh Balázs Béla fogalmazott: „a kelet-európai nemzeti kisebbségek irodalmának kanonizációja nem befejezett tény, hanem napjainkig tartó folyamat, valójában ezek az irodalmak nyolc évtized múltán is az intézményteremtéssel, az értelmezői közösségek formálásával és a folyamatos értékváltással vannak elfoglalva.”[7]
Voltaképpen mit is szeretnénk? Részese lenni az egységes magyar irodalomnak, vagy egy olyan elvárásnak megfelelni, amely továbbra is a „hely szellemének” deklarálását tekinti fő irodalmi célnak? Vágyak és dilemmák ütköznek szinte választalanul immár kilencven esztendeje.
[1] A már idézett Bertha Zoltán állapítja meg, hogy ha régió sajátos meghatározói kihatnak a nyelvre, akkor ezáltal az irodalom részévé is válnak, nem csak a nyelvet, az irodalmat is gazdagítják.
[2] Értékelmélet, az önmagukban, minden egyébtől függetlenül tekintett értékek természetének vizsgálata.
[3] http://www.vajdasagma.info/universal.php?rovat=porteka (Irodalom – itt és most)
[4] uo.
[5] „Az egyetemes magyar irodalom egy nyelvközösségében integrált szerves kulturális képződmény. (Bertha Zoltán)
[6] http://www.vajdasagma.info/universal.php?rovat=porteka (Irodalom – itt és most)
[7] Végh Balázs Béla: Kanonizáció a kisebbségi irodalmakban. Erdélyi Múzeum-Egyesület, Kolozsvár, 2005, idézi Bertha Zoltán: A nagykorúsodás elméleti útjai. in.: uő. Sorsjelző. Felsőmagyarország Kiadó, Miskolc, 2006, 234. p.
