Utcai Dávid alkotása
.
A legutóbbi öt év vajdasági könyvtermésének szemlézése során távolra mutató következtetéseket nem vonhatunk le az adatokból, csupán inkább az alakulásfolyamatok tanújaként jegyezhetjük fel észrevételeinket. Elsőként azt – ami eleve természetesnek tűnik –, hogy a kiadók egyéni profillal rendelkeznek, ennél fogva kialakították érdeklődési és vonzáskörüket egyaránt.
A Vajdasági Magyar Felsőoktatási Kollégium például kizárólag irodalomelméleti és irodalomtudományi szakszövegeket – felsőoktatási segédanyagokat – jelentet meg, ugyancsak szakmai kiadónak számít a Vajdasági Magyar Módszertani Központ, valamint az Újvidéki Egyetem Magyar Tannyelvű Tanítóképző Kara. A Sziveri János Művészeti Színpad könyvkiadói tevékenysége versorientált, az esszégyűjtemények megjelentetésével tudomásom szerint felhagyott. A Vajdasági Magyar Művelődési Intézet és a Forum Könyvkiadó jószerével a nemzeti közösségi egzisztencia meghatározó és jellegadó problematikájára összpontosít, szépirodalommal is, de inkább az értekező próza elsőbbsége mellett. A Forum produkciójában helyet kap a helytörténet, a politikai publicisztika, a társadalomtudomány, a képzőművészet egyaránt. A képzőművészeti orientáció, valamint az értekező prózára irányuló odafigyelés a zEtna Kiadóra is jellemző, viszont esetében sokkal fontosabb kiemelni a korábban már hangsúlyozott, a teremtett és megvilágosító értékekre összpontosító szépirodalmi koncepciót. A zEtnáról bátran elmondható, hogy műhelyként funkcionál. Olyan szerzők munkálkodnak ebben a műhelyben, akik számára hatványozottan fontos az alkotószellem autonómiája, a létértelmezés esztétikummá átvalósítása, a mű jelentésvilágának és a befogadó értelmezési horizontjának koherenciája, a gondolatközvetítés művön belüli egyedi megoldásai, úgy a költészetben, mint a prózában és a kiemelt helyen kezelt drámában.
Az Életjel Kiadó folytatja a Kosztolányi–Csáth–Szabadka hármas irányultság vonzatába sorolható irányvételét, a közelmúltban indított Klasszikusaink sorozata is a délvidéki szépirodalom múltjának ápolására szolgál. A Grafoprodukt Kiadónál nem látszik határozott koncepció körvonalazódni, a többiekkel pedig eme mintavételen belül nincs mód foglalkozni.
A szerkesztői koncepció köré épülő, jól működő műhelyek – az eddig említettek között szerintem a jelen pillanatban a zEtnának és a Vajdasági Magyar Felsőoktatási Kollégiumnak van ilyen –, tehát a kiadók mellett két folyóiratban is a műhelymunkára alapozást emelhetjük ki. A DNS kulturális folyóirat minden száma (Médium, Sebesség, Test–Párnakönyv, Fétis, Pop, Pi, Ariadne, Amnézia, Persona, Terra incognita, Mandala) a konceptuális megközelítés közösségen belüli egyéni megvalósításának eredménye. A Sikoly irodalmi és művészeti folyóiraton belül is gyakoriak a tematikus számok (vers, próza, értekező próza, Sziveri- és Tóth Béla emlékszámok, horror, 101 nap alatt), ám ezek olykor a műhelymunkán túlmutatva inkább pályázati, vagy méginkább már akció-jelleget öltenek.
A magyarországi és a szerbiai könyvkiadás viszonylatában is kevés a gyermekeknek szóló könyv, különösen a gyermekverskötet, inkább műmese és mesés regény, illetve mondagyűjtemény lenne a jellemző, ha több lenne belőlük.
A regény területén egyaránt jelen van a történelmi és a jobb elnevezés híján áltörténelmiként jegyzett regény, a fikciós és az önéletrajzi nagyepika, e két utóbbi ötvözése, és egyáltalán a műfajközi átmenetek lehetőségét kihasználó prózaforma. A konvencionálisabbnak tekinthető elbeszélő modor se jelentkezik vegytiszta formában, de jelen van például a tárca- és dokumentumnovellákban, viszont a századelő dokumentumregénye már ironikusan visszaható módon kezeli a konvencionális beszédmódot. Ez a műre visszaható alkotásfolyamatot feltételező műképzés nem csupán az epikus műfajok, hanem a líra és a dráma beszédmódjára is kiterjesztette igényét, a műfaji átjárhatóság szinte követelményként mutatkozik, és új alkotások születnek a táj, a miliő, a „helyi színek”, a nemzeti múlt, a történelem, az anyanyelv iránti személyes, egyéni viszony megfogalmazásából. Az egyéni útkeresés, a pontos önkifejezésre törekvés ugyanolyan fontos századunk első évtizedében az íróink számára, mit a valahová gyökerezés tudta, még ha alkotói fantáziájuk helytől, szokásrendtől távolinak tűnő helyre is vezeti olvasójukat. Cáfolhatatlan tény, hogy „a kisebbségiség élményvilága is olyan része a létezésnek, amely ha a nyelvvel azonosul, akkor a nyelvnek is része lesz”[1] A vajdasági magyar irodalom jelene/válsága/népszerűsödése körüli problémafelvetés sarkalatos fordulatot nyerne, ha az ideológiai-politikai, valamint esztétikai-hermeneutikai különbözőségek mentén haladó értelmezések helyett a posztkoloniális elméletek tükrében igyekeznénk megfogalmazni megértési kísérleteinket, de ez még várat magára.
(Folytatjuk)
[1] Bertha Zoltán: A „határon túli irodalom'”integrációjának kérdései. in.: uő: Sorsjelző. Felsőmagyarország Kiadó, Miskolc, 2006, 420. p.
