Füzi László öntörvényű jelenségként tételezi az irodalmat, ám akár irodalomtörténészként, akár kritikusként, akár szerkesztőként, akár íróként beszél az irodalomról, soha nem annak autochton jellegét helyezi előtérbe, hanem együtt kezeli azt az irodalmi alkotás létrejöttében számot tevő körülményekkel, tényezőkkel. A történelemmel például, a társadalmi körülményekkel, a szerző személyével, a műnek az életműben elfoglalt helyével, az irodalom társadalmi megbecsülésével, az irodalom és a siker összefüggéseivel.
A Németh Lászlóról írt monográfiájának címe, Alkat és mű, beszédesen utal a mű és a művön kívüli terek egymáshoz közelítési szándékáról. Mielőtt is bárki téves következtetést vonna le a fenti mondatokból, három dologra kell emlékeztetnem: 1. Füzi László minden írásában elkülöníti azt, ami irodalom, azt, ami a mű, attól, ami nem irodalom, de része lehetett az irodalmi mű megképződésében; 2. tudatában van annak, hogy a változások és az átalakulás eseménysorozatában a műről leszakadni látszik mindaz, ami nem irodalom, amit irodalmon kívüli jelenségként érzékelünk, illetve nem óhajtunk róla az irodalom közegében tudomást venni; 3. Füzi azt is pontosan tudja, hogy a szöveg viszont még nem biztos, hogy irodalom, abból, hogy valaki valamit ír, még nem feltétlenül születik mű. Voltaképpen e három dologról szólnak mostani kötetének esszéi, tanulmányai, írásai, aminek címét – A középpont hiánya – Sáfrány Attila ihlető tanulmányának egyik mondatából emelte ki.
A hiány tapasztalata – a huszadik századi, különösen a szerző által kedvelt, a 30-as évek köré sorolható alkotóknak a Semmi egzisztenciális tapasztalatával szembesülő, szembesítő műveinek megerősítése nyomán – élménykörének középpontja (lám, mégiscsak létezik középpont), egyben írásainak vezérmotívuma is. A József Attila, Németh László és Márai Sándor gondolkodói alkatáról írt párhuzamos tanulmányokat egybefogó, A Semmi közelében (2003) kötet esetében ez szembeötlő, de ugyanezzel a tematikával találkozik a három év naplóbejegyzéseit közreadó Lakatlan sziget I–III. (2000), a Maszkok, terek (2005) és a jelen kötet olvasója is. Azzal, hogy az irodalomtudós, a szerkesztő ez utóbbi kötetekben az olvasó, aki ír pozícióját választja, és beszédmódjában a személyes érintettsége megfogalmazásához keres kitölthető tereket. A beszédmóddal együtt a megszólalás műfaja is módosult, a naplófeljegyzés intimitásán át az esszé kétkedések szabdalta tágasságáig. A jelen kötet végén olvasható interjúban Füzi László elmondta, hogy a napló műfaját érzése szerint kimerítette, de nem a világról, nem az irodalomról, nem a művekről nincs több mondanivalója, hanem önmagáról. Viszont azt meg ki állja meg, hogy ne tegyen fel kérdéseket, ha másnak akár hiába, akkor, de mindenek előtt is: magának. Erre pedig az esszé az ideális műfaj, amiben az író továbbra is magáról beszélhet. A napló ugyanakkor továbbra se elhanyagolandó, ám már nem mint saját alkotás, hanem mint olvasmány. Ehhez a meglátáshoz érdemes lesz visszatérni a kötet kapcsán, hiszen a „más naplója” kapaszkodót nyújthat a történetiségtől elszakadni látszó irodalom megértéséhez egy olyan korban, amelyben végképp hiányozni látszik az a biztos pont, ahonnét körbetekintve az életünkkel nézhetnénk szembe. Füzi László a József Attila költészetében megfogalmazott, a költészetével pótolni igyekezett „világhiányá”-tól, Márai Sándor tartalom-igényétől, Cs. Szabó László „még vállalható személyességétől” kiindulva jutott el a felismerésig, hogy „a jelen idejű alkotás és a világ között áthatolhatatlan fal teremtődik, a történetiségétől menekülő ember a múlt alkotásait is kizárja a maga világából, kivéve a kincsképző szerepet betöltő alkotásokat, azok azonban ebben a funkciójukban már nem alkotásként léteznek”. (24–25.) Más szóval, a kiüresedett terek helyébe más, ugyancsak kiüresedett helyek kerülnek. Ez tagadhatatlan, de nem feltétlenül szemmel látható folyamat. Az esszéíró számára viszont nyilvánvaló a „változás-sor”, vagy „átalakulás-sorozat”, aminek főbb jellemzői közt jegyzi a világ jelenségeit egymással könnyedén kapcsolatba állító globalizációt, a történetiség tudatának szétesését, ugyanakkor a történetiség jelenvalósága iránt valami módon mégis csak fennálló igényt is érzékeli, egyebek közt Faludy György példája nyomán, aki nem tanúja volt a történelemnek, hanem a történelem vele, az életével egybefonódva történt. A történelem Füzinél soha nem kerül lapszélre, lett légyen szó Camus-ről, Kapuścińskiről, vagy József Attila és Németh László egymáshoz fűződő kapcsolatainak vizsgálatairól, de nem csak irodalomról, hanem a természet- és társadalomtudományok legújabb eredményeiről, amelyeket naprakészen követ. Éberen figyel a társadalmi kohézió szétesésére és a minden szinten megjelenő alulinformáltságra, ebből eredően egyenesen adja magát az író számára szívszorító kérdés, hogy voltaképpen kinek is ír? Nem Füzi az első, se nem az egyetlen, bizonyára nem is utolsó, aki az önmegszólító gondolkodás – a napló és az esszé – lejegyzésében (is) látja az írás értelmét. Úgy tartja, valami módon vissza kellene kanyarodni az írás ős-elemiségéhez, az origóhoz, „jó lenne túllenni az egész irodalmon, szerkezeten-struktúrán, működtetésen, hatalmon és kiszolgáltatottságon, s ismét csak az íráshoz visszajutni” (218.), de a történelem más irányba pofozza az írót. Kénytelen szembesülni a válság élményével, ami a hagyományok törésében és a kultúrát egzisztenciális kérdésként kezelő szellemiség pusztulásában vetül ki a mindennapokra.
Füzi László az értékhordozó alkotások iránti igény kiüresedésének tapasztalata mellett igazat ad Milan Kundera meglátásának is, miszerint a történetiség elválaszthatatlan az esztétikai értéktől, ami a múltban értékként képződött meg, érték-jellegét a maga korában fejtette ki – jobbik esetben persze. Ha azonban egy szerző ugyanilyen zsenialitással ugyanilyen remekművet alkot az előző remekmű minden jellegzetességének átörökítésével egy későbbi korban, akkor a mű kizárólag megmosolyogtató anakronizmusként értelmezhető. „Fordítsuk át Kundera tapasztalatát a magunk példájára – írja Füzi –: ha a történetiség észlelése olyannyira erős, hogy a műveket csak történetiségükkel, korhoz-időhöz való kötöttségükkel együtt tudjuk értelmezni, s a műveket egy folyamat, a világ észleléséhez és kifejezéséhez kapcsolódó folyamat részeként helyezzük el a magunk világában, akkor szükségszerűen az időhöz kapcsolódva helyezzük el az emberi életeket, sorsokat is. Ady, József Attila, Radnóti életének ideje a sorsukat körülfogó történeti idő, még ha művükben érezzük is az öröklét szellemét.” (233.)
Füzi László esszéinek és tanulmányainak logikus végkövetkeztetése, hogy az új világ régi szótárral leírhatatlan, új szóhasználatra, új érvekre, új meglátásokra van szükség, de szerinte erre remény sincs, mert „ma már nem egy ember buta, hanem lassan az egész világ” (250.), s amit erről a világról hallunk, „az ötvenes-hatvanas évek frazeológiáját használja. Ha nincs szerencsénk, akkor harmincas évekét…” (250.) Füzi könyveiben, így a mostaniban se arról győzködik, hogy szétesett a teljesség, ezt tudjuk már vagy egy évszázada, vagy ha kissé megkaparjuk a felületet, még a középkorban széthullott az egységesnek hitt világkép, hanem azt mutatja fel, hogy a vélt teljesség újra és újra szétesik, jelenleg éppenséggel egy ilyen folyamat kellős közepén érezzük magunkat, és nem lehetünk otthonosak a teljesség hiányának tudatával azokban a részvilágokban sem, amelyekben mindannyian élünk. Az irodalom se az otthonosság tere.
