Úgy tűnik, minden korra érvényesen alkalmazható tapasztalat a művészeti élet sokszínűsége, változatossága, árnyalatgazdagsága, még a totalitáris rendszerek idején is jelen volt a hivatalosan támogatott művészeti irányzatokkal szembefeszülő földalatti és szamizdat művészet.
Ma ezt a formai-tartalmi gazdagságot nemes egyszerűséggel pluralitásnak nevezzük, de nem egyszerű elkülönböződésről van szó, hanem szembefeszülésről. A múltból eredő, és a jövőre irányuló alkotói szándékok megléte úgyszintén minden korra jellemző, az új évezred első évtizedének erre vonatkozó tapasztalata, hogy az említett látens egymásnak feszülés egymás melletti létmóddá szelídült. Ám ne igyekezzünk mélyreható következtetéseket levonni ebből a megállapításból: meglehet, hogy a mindenkori irodalom két fősodra azért tűnik békésen egymáshoz simulónak, mert – egyáltalán – sokkal kevesebb érdeklődés nyilvánul meg az irodalom, a művek és alkotók iránt, mint az elmúlt évezred végén. 2009 decemberében jelent meg a szabadkai Életjel Kiadónál Deák Ferenc Légszomj című drámájának újrakiadása, s a kötet a dráma szövegével azonos terjedelemben közli a mű korabeli, 1971-es sajtóvisszhangját. Napilapunk szinte naponta foglalkozott vele, akárcsak a rádió. De emlékezzünk, micsoda botrány kerekedett Gion Nándor Testvérem, Joáb regénye körül a múlt század hatvanas éveinek végén, vagy az Új Symposion egyes lapszámai miatt a hetvenes, majd a nyolcvanas évek legelején. Ezeket az ügyeket szemlélve úgy tűnhet, az odafigyelő múlttal szemben a jelen érdektelen, mentalitását a „vedd fel, lapozz bele és tedd félre” parancsa határozza meg. Pedig egészen másról van szó, bár az érdektelenség fokozódása egyáltalán nem kizárható tényező: az említett múlt századi eseteket nem az olvasóközönség, hanem az örök, a transzcendentális igazságot magának kisajátító, magát az igazság fölé helyező hatalom generálta. Ne essék több szó róla.
Végtére azonban mi is a mindenkori, így a mai művészeti életben megnyilvánuló kettősség két alapirányzata? „Az egyik az, amelyik a művészet genetikus és funkcionális szerkezetében fenntartja a közösségiség elemét, s bizonyos kultúrkritikai szkepszis ellenére is hisz a művészi jelentésben immanensé váló transzcendentális igazságok egzisztenciális közvetíthetőségében és értelmezhetőségében. A másik irány viszont illuzórikusnak találja ezt a reményt, s szándéka lényegében individuális szabadságmodellek határozott felállítása.”[1] Természetesen irodalmunknak ma is van irodalmon kívüli olvasata, minősítése és értékelése, amiben nem az esztétikum és a nyelv, nem az immanens művészi szándék kerül terítékre, hanem az irodalmon kívüli – ideológiai-politikai – tényezők kerülnek álságos módon ezek helyébe. „Együtt tornyosulnak aztán, mind átláthatatlanabb sötétségben gomolyogva a szónoki beszédek. Az egyik a pozicionált értelmiségi tegnapi bűnlajstromának tételeit sorolja elő. A másik a nemzet- és fajmentő siránkozókon mulat: fullánkos pásztorként lesi, ki kóborolt el, főállásban magyarnak, és ki került az irodalom mennyei mezején a 'nemzetisors-vállaló' irodalom hangosbemondói és csőszei közé.”[2] Csak sajnálhatjuk, hogy Vajda Gábornak nem sikerült befejeznie A délvidéki magyarság eszme- és irodalomtörténete áttekintésének harmadik kötetét, igen tanulságos lehetne az egymásnak feszüléseket illetően.
Bár nagyon nem kedvelem a kánon kifejezést, kénytelen vagyok kánonról beszélni azon alkotói alapállásokkal kapcsolatosan, amelyek egyfelől a világmagyarázat-elvű poétikát részesítik előnyben, másfelől pedig a személyiség autonómiájának, a szellemi közvetítettségnek és a műre visszautaló alkotás poétikáját érvényesítik. Hiszen voltaképpen e kettőről van szó, azzal, hogy mindkét törekvés sajátos árnyalatokra szálazódik szét, és mindkettő megfér egymással, bizonyára olykor át is fedik egymást, ezzel színesítve irodalmunk különböző alkotói törekvéseit. Vagyis: ha beszélhetünk kánonokról, akkor én csak az egymás mellett megférő kánonokról tudok tudomást venni.
Vegyük szemügyre a vajdaságinak számító szerzők 2005–2009 között idehaza és határon túl megjelent szépirodalmi köteteit. A 69 kötet műfaji megoszlása szerint legtöbb prózakötet jelent meg az évtized második felében, összesen 38, majd 26 verskötet következik, végül öt drámakötet zárja a sort. A verskötetek számát meghaladó prózakötetek száma arra utal, hogy alkotóink komolyan számolnak a hosszabb, nagy ívű kompozíciót felmutató epikus formákkal, emellett kiemelten örvendetes, hogy a dráma műfaja is jelen van irodalmunkban. Mindezek mellé hozzá kellene számolni az értekező prózát is, mert a múlt évszázad hetvenes éveitől kezdve irodalmunkat az értekező formák hangsúlyozott jelenléte jellemezte. Itt érdemes egy pillanatra megállni, hogy vezérszavakban áttekintsük a délvidéki irodalom belső kánon-átrendeződését. A centrumtól elszakadás traumáját követően először a Szenteleky Kornél meghirdette helyi színek elmélete határozta meg a regionális kánont, később a „népi diszkurzus nemzeti kultúraintegráló hatása” érvényesült kánonképzőként, majd erre rekanonizációként hatott vissza a hatvanas évek elejétől, derekától az interkulturális kapcsolatokkal és az anyaországi kulturális önreflexiótól történő eltávolodással leírható utómodern és neoavantgárd világszemlélet és műteremtés, végül a posztmodernbe csúcsosodó értékboltozat, ami eleve visszahatott az anyaországi irodalmi kánonra. Szirák Péter írja erre vonatkozóan, hogy „A Hídés az Új Symposion, s általában a Vajdaság meghatározó irodalmárai mindig is szubverzív módon viszonyultak a részben vagy egészben hegemón helyzetben lévő magyarországi kánonhoz, így a régió orientációja hasonló szerepet töltött be, mint a párizsi Magyar Műhely köre. Aligha véletlenszerű például a 'prózafordulat' kezdeményezőinek, Ottliknak, vagy még inkább Mészöly Miklósnak a vajdasági kapcsolatai.”[3] Ezekhez a kanonizálás által felértékelt utómodern és neoavantgárd törekvésekhez teremtettek sajátos értelmezői nyelvet a helyi irodalomtudósok, ami magas szintű, rangos értekező prózát hívott életre. Elmélkedésünknek viszont nem célja a metairodalom tárgyalása, így el is tekintenénk tőle. Azt azonban egyetlen példán mégis szemléltetném, hogy milyen arányban volt jelen a szépirodalom és az értekező próza az öt évtizeden át vezető könyvkiadónk termésében. A Forum 2007-ben 20 kötetet jelentetett meg, ebből 6 volt szépirodalmi jellegű, 2008-ban 25 kötetet tett ki a termés, hét szépirodalmi könyvvel, 2009-ben újra 20 kötetet adott ki a Forum, és ismét hét nevezhető szépirodalminak, de ebből a hétből három újra kiadott korábbi mű. Ez az adat nyomban elülteti szívünkben a gyanú magvát: az Életjel Kiadó 2008-ban Kontra Ferenc – igaz, újraírt – Drávaszögi keresztek című regényét adta ki 1988-ból, tavaly Herceg János Viharban című novelláskötetének hasonmás kiadását 1933-ból és Deák Ferenc Légszomj című drámáját 1971-ből – ennyire hiányoznának a mai kéziratok? Kapásból válaszolhatunk, nem. Csak a termés megoszlik a kiadók közt. Az elmúlt öt évet – és csak a szépirodalmat – szemlélve a Forum csupán a prózairodalom terén őrizte meg primátusát 15 kötettel, de nyomában a zEtna 13-mal, a verskötetek esetében a zEtna vezet 11:8 arányban a Forum előtt, míg a drámakötetek esetében abszolút vezetést szerzett a zEtna, 3 kötete mellé az Életjel és a VMMI iratkozott fel 1–1 drámakiadvánnyal.
(Folytatjuk)
[1] Bertha Zoltán: Egyén, közösség, művészet. in. uő.: A szellem jelzőfényei. Jak füzetek 34. Magvető Könyvkiadó, Bp., 1988, 11. p.
[2] Márkus Béla: Az iróniától a nosztalgiáig. in. uő.: Tények és képzetek. Felsőmagyarország Kiadó, Miskolc, 2005, 265. p.
[3] Szirák Péter: A regionalitás és a posztmodern kánon a XX. századi magyar irodalomban. in. Nemzetiségi magyar irodalmak az ezredvégen Szerk.: Görömbei András. Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen, 2000, 48. p.
