Egyik magyarországi folyóirat szerkesztője azt kérte tőlem, hogy húzzam ki a szövegemből azt a megjegyzést, hogy a trianoni döntés legsúlyosabb következményeit a vajdasági magyarság szenvedte el/meg, igyekezzek semleges maradni, mert – mondja a szerkesztő – mit szólhatnak erre a kárpátaljaiak, akiknek semmijük sem volt Trianon előtt sem.
Úgy tűnik, nem mindig értjük egymást: a Délvidéken ma sem tudjuk igazán, mekkora áldozatokat követelt a trianoni döntés. Azt viszont tudjuk, hogy a Délvidékről a magyar értelmiség háromnegyede Trianont követően nyomban távozott, és az így ellehetetlenített magyar értelmiség a második világháború alatt, végén ismételten úgy megfogyatkozott, hogy 1945-ben a Vajdaságban csupán három magyar tanító marad, a többi elveszett a háború alatt – a magyar és a szerb hatalom is előszeretettel sorozta be a magyar értelmiséget – és mindent újra kellett kezdeni – becslések szerint 20-tól 40 ezer vajdasági magyar véráldozata, mártíriuma után. Hogy volt-e irodalmi élet, könyvkiadás, sajtó stb. a Délvidéken Trianon előtt, és veszített-e ebből később, bátran válaszolhatjuk: volt, veszített.
De akkor még nem beszéltünk a vérveszteségről, mert élő ember, érdeklődő olvasó hiányában minek az irodalom?
Kinek volt nagyobb, fájóbb, említésre méltóbb vesztesége? Gyomorforgatóan undorító kérdés. A veszteség nem számokban, hanem érzelmekben tartható számon. Amennyiben van rá igény. Tizenvalahány, de az is lehet, hogy inkább huszon-egynéhány esztendővel ezelőtt kerültek kezembe egy Baranya megyei író könyvei a baranyai svábok második világháborút követő sorsáról, akkor, amikor a laskói-darázsi történelmi tapasztalatot feldolgozó Kontra Ferenc erről a témáról ugyanilyen nyíltan szólt a Délvidéken. Lelkesen írtam a tényfeltáró könyvekről, de ezek az írások csak itt, a Délvidéken jelenhettek meg, a magyarországi – általam megkeresett szerkesztőségek – még csak válaszra se méltattak.
Ebben a témakörben még csak egy megjegyzés: ha anya/banya[1]/országi megítélésünkből indulunk ki, akkor értelmezhetővé válik az említett lapszerkesztő véleménye, miszerint kár a Vajdaságból panaszkodni, hiszen a kárpátaljaiak a nagyobb vesztesek. Nem minősítenék, sőt az áll legtávolabb tőlem, hogy a sajnálkozásban keressek elsőbbséget a délvidéki magyarság számára.
A sajnálkozás önsajnálatot generál, amire végképpen nincs szükségünk. Van azonban, ami fontos: a ködoszlatás. Ha a vajdasági magyarról az a vélemény áll, hogy jó helyre született, mert ideig-óráig volt tengere és világútlevele, nem árt e kiváltság mellé odaállítani, hogy a rengeteg világszabadság alatt akkora lefojtottság alatt élt a Délvidéki magyarság, hogy veszteségeit se merte összeszámolni, és hogy mindennek lenyomata miként jelent meg, megjelent-e, és ha igen, milyen következmények árán az irodalomban.
Első, és alapkérdés: a vajdasági magyar író óhajtja-e magát vajdasági magyar íróként, művét vajdasági magyar irodalmi alkotásként reprezentálni?
Távol áll tőlem, hogy az író halála, kivolta, jelenlevősége felől közelítsem meg a témát. Viszont az a kérdés eleve felvetődik, hogy az, aki ír, tulajdonképpen kinek ír?
A legutóbbi tanácskozások sora, valamint néhány elméletíró és recepció-teoretikus meglátása szerint valamiféle konszenzus látszik felállni annak kérdésében, hogy van-e határon túli, és vele szemben határon belüli irodalom. Egyre inkább népszerűsödni látszik az a vélemény, hogy minden magyarul írt szöveg az egyetemes magyar irodalom része. Ám azért itt se hanyagolható el a recepciós differenciálás: a külön közigazgatási területen, idegen nyelvi környezetben – ez egy kiemelten fontos tényező – alkotó írók művei eleve valami többletet, a különböző kultúrák szimbiózisának lenyomatát hordozzák magukban. Ez nem értékesíthető hozadéka az idegen nyelvi környezetben született magyar irodalomnak, hanem csak sajátossága.
Az egyetemes magyar irodalom léte fölötti bizonyosság boldogsága nyomán azért kérdezzünk vissza: ennek az irodalomnak mégis Magyarország a legnagyobb piaca, akkor honnét, hogy a magyarországi könyvterjesztés jószerével érdektelen az ún. határon túli kiadványok iránt?
Ugyanilyen érdektelen a magyarországi olvasó a határain kívül született magyar irodalom iránt? Mielőtt ezen a kérdésen elméláznánk, folytassuk: a kortárs magyarországi irodalom, vagy sarkítsunk a végletekig: az idegen nyelvi környezetben született kortárs magyar irodalom iránt mekkora az érdeklődés a „határon túl”?
A kérdések nyomán eljutottunk a kortárs magyar irodalomnak egy olyan fejezetéhez, amely voltaképpen az osztrák-magyar államformáció felbomlását követően igényként és szándékként, ritkábban alkalomként és lehetőségként egymás prezentációjának igényeként képződött meg. A magyarországi folyóiratok az első lehető alkalommal nyitottak a „határon túliak” felé. A vajdaságiak ezt korábban már megtették a magyarországi alkotók irányában, a szilenciummal sújtott szerzők tisztes honorárium mellett közölhettek a folyóiratokban és a könyvkiadóban. Zilahy Lajostól Eörsi Istvánig, Weöres Sándortól Lukács Györgyig, Petri Györgytől Szentkuthy Miklósig, tekintet nélkül arra, hogy ki mikor és mi okból lett kegyvesztett anyanyelvi környezetének hatósága előtt.
Jelen pillanatban tisztességes átjárhatóság mutatkozik az egyetemes magyar irodalom fórumain, weben, folyóiratban, heti- és napilapban, az elektronikus médiában. Még a „határon túli” könyvekről író kritikusra is jut idő, van számára közlési hely. Csak ennek a ténye újra éleszti a korábbi sérelmek (lehet így nevezni, ha elhúzzák fejed felől anyaországod?) traumáit, és a kritikus/recenzens úgy érzi, érdemtelenül engedékeny irányában a szerkesztő: leközölte írását, tudván, hogy legjobb igyekezete szerint a legjobb kötetről mond véleményt, de abban is biztos, hogy a tárgyalt irodalmi alkotás vélhetően soha nem kerül majd be a magyarországi irodalmi vérkeringésbe. A lapszerkesztő és kiadó egyszerűen szólva kegyet gyakorol a „határon túli” magyar könyvekről író kritikus irányában – közli a visszhangtalanságra ítélt írását. Úgy hiszem, hogy itt nem a szerző-szerkesztő-kiadó hármasának problémája, hanem a – számomra áttekinthetetlen – de azért vezérelveiben akceptált könyvterjesztés elemi gondjai felett kellene elgondolkodni.
(Folytatjuk)
[1] Copyright: Ferenczes István
