Tóth Erzsébet József Attila-díjas költő, gondolkodóba ejtő esszék szerzője, s miként Szívhangok című kötetéből kiderül, tárcaíróként, novellaszerzőként is megkülönböztetett figyelemre méltó alkotó. Egyébként szőke, angyali teremtmény. Ez már nem a kötetből derül ki, hanem a vagy egy évtizednyire visszanyúló ismeretségünk nyomán árulom el az olvasónak: szőkeként, nőként, íróként is figyelemre méltó. A személyes tapasztalatomon túl ezt könyvei, költészeti fesztiválokra invitáló meghívásai, a költészete iránti idegen nyelvű érdeklődés bizonyítják.
Legutóbbi kötetében is szinte életrajzszerűen cáfolja mindazt, amit a férfiak a szőke nős viccekben összehordanak, közben reménytelenül hisznek abban, hogy az élet egyszer az útjukba sodor egy olyan szépséges szőkeséget, amilyent saját vicceik nyomán elképzeltek. Az olvasó mindennemű elégedetlenkedése ellenére ezt a szexista szálat most itt elvarrom, hiszen csupán arra szolgált, hogy komolytalanságával felkeltse az érdeklődést egy komoly könyv és írója iránt.
A Szívhangok ugyanis ilyen: komoly. Akárcsak Tóth Erzsébet lírája és prózája. A tárca műfaja viszont némi szabadságot is engedélyez, néha a lovak közé lehet ejteni a gyeplőt, hadd menjen a szekér árkon-bokron keresztül, a végcél, az érkezés helye úgyis biztos. A szerző a tanulságot mindenképpen kimondja, de a tárcában, miként az esszében is, éppen a tanulságig megtett út az érdekes, izgalmas, olykor megható, máskor mosolyra késztető. Tóth Erzsébet tárcái ráadásul nőie(se)k, ami a férfiolvasót nem hagyja hidegen. Most ennek a szálnak is gyorsan csomót kellene kötni a végére, s nem belebonyolódni, hogy vannak-e női írók, vagy csak írók, létezik-e női szólam, feminin narratíva meg egyebek. Szerintem igen, és ezzel a meg sem nyitott vitát berekesztettnek tekintem. Szóval: adott egy költőnő, aki lírai érzékenységgel éli meg a vele történő dolgokat, hiszen az emberrel folyton történik valami, csak nem mindenki fordít rá figyelmet; a regényíráson edzett elbeszélői hangját felhasználva tapasztalatait vallomásosan és mégis frivolan megosztja olvasójával. A tárcák középpontjában ugyanúgy tapintható a szerző mivolta, akár a versekben, Tóth Erzsébet ugyanis folyamatosan magáról ír, bármi legyen is a témája, bármiről is legyen szó, mindig a szerzőt látjuk a szövegben, aki szinte naiv egyszerűséggel vállalja botlásait, tévedéseit, hiszékenységét, ami nyomán még azt is hihetnénk, íme a szőke nő, pedig dehogy, az önirónia tudatosan, mondhatnám: látványos rafinériával szerkesztett alakzatai mögött ott az írónő, aki folyamatosan önmagán dolgozik. Mintha csak tükör előtt szépítkezne, hogy majd olyannak mutassa magát, amilyennek ismerősei látni szeretnék, de a tükör mögött ott a kamera, ami a nézők felé közvetíti azt a képet is, amit a piperének el kellene lepleznie. Tóth Erzsébet az ilyen kitárulkozó gesztusaival vállalja mivoltát, úgy, ahogy van, olyanak, amilyen, és tárcáiból akár egy regényből olvashatók ki az írónőnek a világ kérdéseire adott válaszai, a világ dolgai és jelenségei iránti viszonyának megfogalmazása. Ez a legizgalmasabb tapasztalat Tóth Erzsébet tárcáiban, neki mindennel szemben van viszonya, mindenről van véleménye, akár gyakorlati alapú, akár ösztönös, de érzelmekkel kifejezhető, ami erősen közelíti írásait a költői alanyisághoz, miközben ezek a szövegek inkább más költőket, más írókat, olvasmányélményeket idéznek fel, a szerző érzelmi potenciálja az elbeszélés szintjén teljesedik ki.
Aki saját életregényére mint írói alkotásra tekint, bizonyára nem kerülheti el érzelmeinek kivetítését a nagyszülőkre, az édesanyára, a testvérre, a társra, és ez így van Tóth Erzsébet esetében is, de ő ugyanolyan szenvedélyes érzelmekkel szól az utcai zenészekről, az orvosokról, a besurranó tolvajokról, írótársakról, történelemről, marginális figurákról, mint a legközelebbiekről. Őszintén, nőiességének teljes bájával. Az orvosokról például: „… nekem az orvosok a gyöngéim. Beléjük tudok szeretni. Már ahogy előveszik a vérnyomásmérőt, gyöngéden a karom köré tekerik, majd elkezdik pumpálni, nekem egyből felforrósodik a vérem.” (Eltitkolt betegségeim) Egy ismeretlen férfiről a következőképpen: „Láttam egy figyelemre méltó férfiút a dombon gyógyulgatók között, látszatra dalia; nekem se kellett több, azonnal elkezdtem bizseregni. Bűntudat nélkül bizseregtem, ki tudna ellenállni egy kis jótékony energiaáramlásnak. Úgy látszik, mégsem vagyok fából.” (Kincsem, kincsem) Az önismeret és az önértékelés terén kíméletlen és önironikus: „Az ember voltaképpen egy férfiba szeret bele, nem egy nyúlba. Mire kiderül, hogy a kettő ugyanaz, addigra már késő, és többnyire vége is a szerelemnek.” (Kávé Auguszt bácsinál); az abszolút nőiességről: „… egyszerre igyekeztem észrevétlenül elvegyülni és lenyűgöző benyomást tenni.” (Íróiszony)
Tóth Erzsébet tárcáiból, naplónovelláiból, elbeszéléseiből a saját történelmi idejére figyelő polgár, az életére figyelő nő, az érintett író beszél hozzánk. Témáinak sora a rendszerváltást megelőző évektől a jelenig ível, a világ tükrében láttatja Magyarországot, ahol egyes jelenségek drMáriás konstatációja nyomán csupán az Abszolút Demokrácia Diktatúrájaként írhatók le, vagy ahogy Tóth Erzsébet fogalmaz: „a közösen elviselt gyalázat egymás ellen fordítja a barátokat is” (Napról napra). Tóth Erzsébet szociálisan és érzelmileg egyaránt vibrálóan érzékeny alkat, azonos hőfokon reagál a családon belüli, barátok közti, írótársak iránti viszonyokra, mint az Írószövetségen belüli eseményekre, könyvekre, könyvvásárokra, könyvpiacra, filmekre, médiablöffökre, popszemétre, politikai nyegleségre stb. Közben tudja, hogy üzeneteit éppen a címzett nem olvassa, de hát észrevételeinek megírása végtére a mentálhigiénéjének része. A szociális érzékenységünk és az életünk feletti elégedetlenségünk csak akkor válhat írói témává, ha rendet teremtünk a lelkünkben. Ehhez nem kell új keletű életvitel-gurukat olvasnunk, hanem szellemileg fel kell nőnünk a problémához, a nem e világra születettek gondjaihoz. Akkor már akár versben, akár regényben kibeszélhető az egész, de a tárca se kutya, hiszen valamiből meg is kell élnie az írónak. Akitől azt várná a környezete, hogy verset írjon inkább, meg regényt, de ő kitartóan a saját életregényén dolgozik, és nem hajlandó végérvényesen összefogni a szálakat, mert akárcsak a világa, ő sem gömbölyű, hanem elindázik magasba és mélybe, s személyes léte nyomán több értelmet lát a Mirci macska iránti szeretetében, mint a politika részeg dülöngélésében. S ő mindkettőről elmondja tapasztalatát, véleményét, mert elvégre „van szellemi éhség is”. Hol első, hol harmadik személyben beszél, jelezvén, hogy a szerző és a beszélő személye közé bizony illeszkedik némi fikció, elő is veszem a fotóját, hogy megnézzem, valóban szőke-e, mert a könyve nem egy képszerű, hanem egy intellektuális portrét rajzol róla, s ha jól olvastam, szőke nőről szó se esik benne.
AVAGY: Tóth Erzsébet könyve önéletrajzi próza, a konfesszió, az odamondás és az írói tehetség hármas remeklése.
