A perifériáról a centrum. Világirodalmi áramlás a 20. század középső évtizedeitől 1, Szerkesztette: V. Gilbert Edit, Pécsi Tudományegyetem, Pécs, 2003, 167 o., á.n.
A perifériáról a centrum. Világirodalmi áramlás a 20. század középső évtizedeitől 2, Szerkesztette: V. Gilbert Edit,Pro Pannonia Kiadói Alapítvány–Pécsi Tudományegyetem, Pécs, 2004, 157 o., 2500 Ft
A perifériáról a centrum. Világirodalmi áramlás a 20. század középső évtizedeitől 3, Szellemi–lelki hagyományaink, Szerkesztette: V. Gilbert Edit,Pro Pannonia Kiadói Alapítvány–Pécsi Tudományegyetem, Pécs, 2006, 313 o., 2600 Ft
„A kultúráknak – akármit szeretnénk is hinni – nincs egymásnak mondanivalójuk.” Bánki Éva fogalmazta meg ezt a döbbenetesen lesújtó megállapítást egy novellájában, tehát íróként, viszont állítását íróként is, egyetemi oktatóként is cáfolja. Nem hiszem azonban, hogy ne lenne az idézett mondatba foglaltakhoz hasonló véleményen más is, aki mondjuk nem novellahős, se nem novellaszerző. Miért is ne lehetne. Ugyanakkor egyre inkább azt szeretnénk hinni, hogy a kultúráknak igenis van mondandójuk egymás számára, legalábbis ezt tapasztaljuk a világ egyre inkább átjárhatóvá és átláthatóvá válása során, ami egyfelől ugyan eleve beláthatatlanná is teszi mindazt, amit valaha egységes világképnek neveztek, másfelől mégis a nemzeti kultúrák értéknövekedését hozza magával. Az ötvöződés paradox módon atomizálódást is jelent egyben, például a világzenének nevezett stílus a különböző nemzeti népdalkincsekből merítve hozta létre bárhol előadható és élvezhető műfaját, és ezzel jócskán el is vett az eredeti népdalkincs sajátosságaiból, ugyanakkor az úgynevezett világregény mindig valamelyik nemzeti nyelven szólal meg, a globalitás felől a nemzeti kultúra felé vetül vissza. Vagyis, miként V. Gilbert Edit velősen sommázta: „Mindenki periféria. Vagy: Mindenki centrum.” Bővebben, már a harmadik kötet összeállításakor pedig: „Indiai szerző nyilvánul meg angol nyelven olvasott olasz műben egy Angliában tanító magyar irodalmár tolla nyomán. Angol író Indiáról és az indiaiakhoz fűződő viszonyáról ír, japán és magyar Németországban hagy nyomot, egy fiatal cseh írónő mongóliai tartózkodásból merítve autentikusnak tűnő mongol regényt ír csehül.” Projektumvezetőként pedig eddig három kötetben, közel hetedfélszáz oldalon fejtette ki kollégáival e tömör megállapítások árnyalt kivetüléseit a nemzeti irodalmak legutóbbi fél századára.
A Pécsi Tudományegyetem Bölcsésztudományi Karán, a Modern Irodalomtörténeti és Irodalomelméleti Tanszéken dolgozó V. Gilbert Edit egymásnak felelgető levelezős játékra hívta kezdetben tizenöt kutatótársát, olyanokat, akik magyar anyanyelvűek, ám nem csupán a magyar kultúrában gyökereznek, azzal a szándékkal, hogy a későbbiekben nem magyar anyanyelvű kollégákat is bevonnak a projektumba, és megmérettetik magukat a multikulturalitás többnyelvű közegében. Célját a sokszínűség gazdagságának felismerésére alapozta: amikor az egyetemes érvényre törekedő irodalomtörténetek helyébe az egyéni szempontokat érvényesítő, vállaló és hangsúlyozó irodalomtörténet-írás és irodalomelmélet-történet lépett, amikor bizonyossá vált, hogy a nemzeti irodalmak produkciója áttekinthetetlenné terebélyesedett, ráadásul a kutatók között abban sincs voltaképpen közmegegyezés, hogy egyáltalán mi tekinthető irodalmi jelenségnek, szükség van egy olyan folyamatos dialógusra, amely során előbb mindenki maga fogalmazza meg kérdéseit egy-egy nemzeti irodalom részterületeivel kapcsolatosan, majd évente kommentárokat fűznek egymás kutatásaihoz, kijelölik azokat az egyéni vagy közös hiányos területeket, amelyek kutatásában tovább kellene haladni, mindezt a szerzőt, a tudóst és az írót egyszerre reprezentáló levél elbeszélő szólamán keresztül. Ezen a belső célon kívül a külső cél az volt, hogy az egyetemi hallgatók egy szokatlan, újszerű és korszerű felsőoktatási segédanyagot forgathassanak kézikönyvként. A perifériáról a centrum című, Világirodalmi áramlás a 20. század középső évtizedeitől alcímű sorozat első kötete 2003-ban, a második 2004-ben, a harmadik 2006-ban jelent meg.
V. Gilbert Edit a többlépcsős csoportdialógus alapkoncepciójával egy olyan képlékeny, újszerűen nyitott, nem utolsó sorban játékos, és nem utolsó sorban a szövegbefogadás hedonisztikus oldalát domborító diskurzus létrehozását kezdeményezte, „ami szeretne túllépni mind a zárt, monologikus könyvforma korlátain, mind egy tanulmánykötet esetlegességein, a tematikus folyóiratszámok belső reflexióhiányán s a kanonizálódott konferencia-formátum görcsösségén”. A komparatisztikai projektum eleve nem számol a teljességgel, sem a teljesség igényével, viszont magában hordozza az egészelvű vízió megteremtésének szándékát, annak a belső és egymással folytatott dialógusnak a szövegbeli leképzését, amelyben az egymástól távol tevékenykedő kutatók azt beszélik el, hogy ma mit és hogyan látnak az általuk figyelemmel kísért nemzeti irodalmakban, kultúrákban, illetve igyekeznek egymásra csúsztatni a személyes, de a filológiai pontosságot, a kutatás alaposságát és az érvelés megalapozottságát semmiképpen sem mellőző meglátásaik mátrixait, hogy közös munkájuk nyomán kijelölhetővé váljanak az egybevágóságok, a hasonlóságok, s legmarkánsabban a hiányok, amelyek nyomán megfogalmazhatók a kutatás folytatására ösztökélő kérdések.
A harmadik kötet meghozta a kezdettől óhajtott többnyelvűséget. A „belső kör”-höz tartozók ugyanis saját vagy mások fordításában a magyar mellett más nyelven is közreadták tanulmányaikat. Nem két világnyelven, ahogy az többnyire szokás a tudományos publikációkban, hanem tetszőlegesen, mindenki választása szerint, még ha a választott nyelv is annyira periferiális, mint az azon a nyelven íródott irodalom. A szerkesztőnő ebben is konzekvens volt, a fordítások a következetesség helyett az esetlegességre mutatnak, a szerző maga dönthette el, melyik nyelv áll közel hozzá, maga választhatott kedve szerint, vagyis amennyire kerüli a koncepció a kanonizáló szemléletmódot és megnyilatkozást, ugyanúgy elveti a nyelvi hegemónia kényszerét, egyben hasonló lazasággal kezeli a szerzői autoritás kérdését is – V. Gilbert Edit a szövegek átültetőit is felszabadította a szövegek általi kötöttségük alól, fordítási feladatukat ugyan el kellett végezniük, ám kommentátorrá léphettek elő, ugyanúgy beleírhatták véleményüket a fordított tanulmányba, miként a „belső” és a „külső” kör szerzői, „a világirodalmi levelezőtársaság” tagjai reflektálhattak egymás meglátásaira, észrevételezhették a különbözőségeket és a hasonlatosságokat. A soknemzetiségűből a soknyelvűségre gazdagodott harmadik kötet így a fordítók előtt is a párbeszéd műfaját nyitotta meg, akik felszabadultan élhettek „az alkotás fordítása és a fordítás alkotása” adta lehetőségekkel.
A projektet a kezdetétől fogva szorosan összefogó következetes koncepció feszessége mindhárom kötetben kézzelfogható. Az ilyen precíz koncepciót hajlamosak vagyunk merevnek, hidegnek, érzelemmentesnek, diktatórikusnak képzelni. A P/C projekt esetében viszont ennek ellenkezője igaz: a koncepció mögött és előtt mindvégig jelen van a projektvezető szerkesztő, aki a szerzőkkel folytatott levélváltása során bensőségessé tette a világirodalomról szóló diskurzust, minden merevséget és sterilitást kiiktatott a dialógusokból, emberközelbe hozta a vizsgálat tárgyát.
A periférikus nyelv és a marginális identitás ismérveinek átértékelődése nyomán a kötetben felvetődik annak lehetősége, sőt elvárása, hogy ne csak azokat a műveket vizsgálják a kutatók, amelyek kommersz elemeket építenek be az elit irodalomba, hanem azokat is, amelyekben ennek az eljárásnak a fordítottja fedezhető fel, hiszen ezen a határvidéken, a magas irodalom ismérveit is részben magában hordozó népszerű szövegek között is szép számban akad olvasásra, megvitatásra érdemes alkotás. Vagy éppenséggel olyan, amelyről egyenesen le kell beszélni az olvasót. A becsülendő szenvedélyesség, a személyes ismeretek nyomatékosítása, az ismeretek hiányának vállalása, a párbeszéd öröme, a témába merülés mohósága, a kutatás alapossága, az érvelés alátámasztottsága a személyesség többletével telíti a szakmai diskurzust. Ez a személyesség magában a könyvtestben is tapintható. Az igényes munkával készült ízléses tördelés számítógépes tökéletességét olykor kézzel tett korrektori bejegyzés – nem tudom elképzelni, hogyan sikerült ezeket is kinyomtatni –, szövegben maradt betűhiba, beragasztott papírcsíkra nyomtatott javítás hozza emberközelbe, mintha személyre szóló könyvet forgatna a mindenkori olvasó, miközben a levélváltók belső és külső körén kívül, egyfajta harmadik, még külsőbb körben csatlakozik a párbeszédhez, és egyáltalán nem zavarja a perifériára szorultsága, mert megérti és tapasztalja, hogy a marginalitás természetes állapot.
