Születésének századik évfordulója megpezsdítette a Szentkuthy Miklós iránti érdeklődést, újra foglalkoztak vele a lapok, folyóiratok, korábban kiadott, illetve még publikálatlan műve jelent meg, a Petőfi Irodalmi Múzeum konferenciát, kiállítást és divatbemutatót tartott a Szentkuthy-ihletettség jegyében.
Marion Douglas
„A női divat olyan a huszadik századnak, mint a gótikának a katedrális vagy a tizenkilencedik századnak a regény. Az egyetlen műforma századunkban, amely intellektuális precízióval és érzéki monumentalitással kifejezi a kor lényegét” – vallotta az író, akinek műveiben hemzsegnek a divatleírások, leginkább nők leírásai kiteljesítéseként, de egészen meglepő módon a természettudományos elméletek metaforájaként is megjelenik műveiben egy-egy ruhadarab leírása.
Persze a nők! A világegyetem mozgatói, a lét letéteményesei, a megismerhetetlen titkok hordozói, a szépség megtestesülései, a mámor démonai, akik a morc férfiút gyermeteg játékra csábítják, elvárják, hogy öltöztesse és vetkőztesse őket. Szentkuthy Miklós e dacos álarcot levető, a nők által delejezett szerető, önmagát és a világot faggató intellektus alapképleteként jelenik meg a Petőfi Irodalmi Múzeum által kiadott, Titkok játéka című fotóalbum oldalain.
A Szentkuthy-hagyatékban vagy kétezer fotó található, ebből 233 közgyűjteménybe került. Hegyi Katalin, aki évtizedek óta kutatja az író életművét, monográfiát is írt róla, most a hagyatékban található összes fényképből válogatva, a fotókat az író műveiből vett idézetekkel párhuzamba vonva állított össze egy remek albumot, ami értőt és laikust egyaránt végigkalauzol az író életén, illetve megismerteti vele Szentkuthy gondolatait a valóságról, a nőkről, a női szépségről, a szerelemről, a szeretetről, a divatról, a történelemről, a képzőművészetről, a zenéről, a drámáról, az építészetről, a világról, az igazságról, a létről és önmagáról.
Feltűnő, hogy Szentkuthy sokat fényképeztette magát. A kötelező gyermek- és diákkori fotók mellett ifjúkorából számos portré maradt fenn róla, tekintélyes fotóstúdiókban készült felvételek, de Hegyi Katalin utószavából az is kiderül, hogy 1936 és 1941 között évi rendszerességgel gyorsfényképésznél is fotóztatta magát. Ezeken a portrékon jobb és bal profilból, olyan szögből látszik, amilyenből a tükörben nem láthatta magát. Ezek a fotók a hiúság sajátos mankói voltak, nem azért készíttette őket az író, mert elégedett volt külsőjével, ellenkezőleg, azért, hogy általuk megtalálja azt a pózt, ami a legelőnyösebben mutatja torznak tartott arcát. Az 1926-os érettségi képén még látszik gyűlölt bandzsasága, amit 1928-ban műtéttel korrigáltatott. „Ahogy Remarque megírta a frontharcosok könyvét: úgy tudnám megírni a Bandzsák Könyvét – minden bandzsa saját magára találna benne. Annak emlékére, hogy még mindig nem tudok az emberek szemébe nézni: monokli és hemmungoktól[1] elgyávult arc: lehet-e komikusabb! Valami naiv zordság, gyerekes tyrannus-nézés, bágyadtság és zavar, sértődöttség és impotens bosszúvágy, enyhe strabismus[2] és félelem: valami groteszk elkeseredettség: pedig mennyire szeretnék nyájasan mosolyogni, és mindezek a félszeg-cinikus álarcaim arra valók, hogy bandzsaságom trotli-benyomását eltussoljam. […]… ha a tükörbe nézek – van-e reményem, hogy valaha egy nő csak le is köpjön? Hiszen életemben még senkinek a szemébe nem néztem, mert a bandzsaságom és otromba szemüvegem mindig röhej-forrás. Tehát a nőkről jó lesz egyelőre lemondani” – írta Szentkuthy 1929. október 7-i naplóbejegyzésében. Erős, előreugró álla is gátlásokat keltett benne, „neandervölgyinek” titulálta az állát, és egy időben bajuszt növesztett, hátha az lágyítja markáns arcvonásait, 1936-ból közöl az album egy ilyen bajuszos felvételt, egy 1941-ből származó fotón pedig szakállasan pózol, kétségkívül Az alázat kalendáriumában „ló-arcom”-nak titulált, aszimmetrikus fizimiskáját kívánta álcázni arcszőrzetével. Naplójában 1930. december másodikán írt arról, hogy végignézte fotóit csecsemőkorától előrefelé, és mindegyikhez kíméletlenül szarkasztikus megjegyzéseket fűzött. Ezek a „széljegyzetek” a mostani fotóalbum koncepciójába nem illettek bele, ebből az írásból meg terjedelmük miatt maradtak ki.
Az előnytelen külső miatti aggályait az érett író levetkezte, ugyanis karaktere, belső kisugárzása, csodálatos retorikája a nők előtt, akikről huszonegy évesen lemondani szándékozott, Adonisszá és Apollóvá varázsolták, megtalálta szelleme és teste harmóniáját, és – az album szerkesztése is ezt a vonalat követi –, a görcsből lazaság, a pózból közvetlenség, a félelemből ölelés lett, az író immár saját magát adta, s nem stúdiókban, hanem remek pillanatfotósok lencséje előtt. Fényévnyi távolság húzódik az a Szentkuthy között, aki a húsvétvasárnapi búcsúban még felülről is lefotóztatta magát, hogy lássa, mit kell módosítania magán a kedvezőbb megjelenés érdekében, és az a Szentkuthy között, aki nyolcvan évesen, egyetlen foggal a szájában fölszabadultan, gátlástalanul udvarol.
Mert hát a nők, meg Szentkuthy elválaszthatatlanok.
A fotóalbum hús-vér emberekként idézi meg az író számtalan, elméleti szintű alapossággal és vásári kavalkádot idéző metaforákkal leírt, megjelenített nőalakja némelyikét. A pálmát természetesen Dolly, Eppinger Dóra viszi, az író szerelmi ügyekben engedékeny felesége, aki nélkül Szentkuthy bizonyára eltűnt volna az üstökösként feltűnő pompás filozopterek névtelenségbe hulló pályájának sötétjében. Dolly volt a modellje a Fejezet a szerelemről gyászoló kis menyasszonyának, a novellákban pedig Vivienként szerepel. Itt van az életműbe Corremariaként bevonuló Hercz Mária, a Marvelként megjelenő Strasser Mária, Betta, avagy Rudas Erzsébet, Gigi, vagyis Sártory Magda, Maria Montemedale, azaz Tompa Mária, a nők, akik a magánéleten keresztül vonultak be irodalmi művekbe. Egy hiányzik szembetűnően, Bianca Lanza di Casalanza modellje, akiről az író megjelent naplójegyzeteiből tudjuk, hogy nagyon is élő személy volt, s olyannyira ihlető, hogy egész regényt írt róla. Kilétét talán a zárolt naplók rejtik. Viszont a fotóalbumból kiderül, kiről mintázta Szentkuthy a Prae hősnőjét, Leatrice-t: Marion Douglas angol színésznőről, akinek portréját a Theatre and Film folyóirat 1928. júliusi címoldalán látta, a portrét a regényben ultraprecízen leírta, és egy teljes karaktert épített a portré mögé. A név olaszosan „Leatricsének” ejthető, de most már tudjuk, miért hívta az író hősnőjét következetesen „Litrisznek”: angol volt, nem olasz.
[1] gátlásoktól (FJJ)
[2] kancsalság (FJJ)
