A kert – mint a természet fraktálja – az egészet kicsiben magában tükröző, ha nem is minden esetben bekerített parcella, de mégis körbehatárolt terület egyfelől a magánszféra megteremtésének helyszíne, másfelől a természet alakításának bensőséges terepe, s nem utolsó sorban a külvilág kihívásai előtti menedék jelképe is lehet. Az ellentmondásos figuraként minősített angol Chesterton az otthont, ami a kerttel kezdődik, a személyes szabadság megtestesüléseként fogta fel, ahol a kertkapun belül mindenki a legbolondabb szeszélyeinek élhet, mert a politika, az egyház, az állam és a konvenciók a kapun kívül rekednek.
A kert tehát a felszabadulás terrénumaként is értelmezhető. Ez a tizenkilencedik és huszadik századi kert – és most a kertre, mint irodalmi motívumra gondolok –, nem azonos az antikvitás orfikus költészetében megjelenített pásztori idill terepével, sem a felvilágosodás természetképével, a füvész-költők, a debreceni Földi János, Fazekas Mihály és Diószegi Sámuel, valamint Csokonai Vitéz Mihály természet iránti vonzalmával. Sokkal inkább az egyre jobban magára utalt, a társadalomban és az urbánus körülmények közepette atomizálódó személyiség menedékekét jelenik meg az irodalomban, ami markánsan mutatkozik meg egyebek között Szabó Lőrinc, Illyés Gyula, Fodor József, Gulyás Pál, Erdélyi József, és hogy a legújabbakat se hagyjuk említetlenül, például Weiner Sennyei Tibor költészetében. Nem utolsó sorban a vajdasági magyar irodalomban is, amelynek viszonylag rövid történetében a természetkép a rurális tájélménytől a mitikus-misztikus tájértelmezéstől a kert egzisztenciális tényezővé emeléséig ível például Csépe Imre, Majoros Sándor és Kontra Ferenc, valamint Pap József és Szűgyi Zoltán vagy Bordás Győző műveiben. Persze korábbról is, távolabbra mutatóan is.
Bence Erika a legutóbbi kötetének címébe nem csak a kert irodalmi toposzát emelte be, hanem azt kiterjesztette a kert által teremtett egyik jelenségre, az árnyékra, ami eleve a kellemesség, az oltalom, a védettség érzetét sugallja, ugyanakkor tanulmányainak, esszéinek és kritikáinak fókuszát a vajdasági magyar irodalom kontextusára vetíti, ami számunkra különösen érdekessé teszi ezt a gyűjteményt. Ugyanakkor azt sem szabad elhallgatnunk, hogy a kötetbe foglalt írások nem kizárólag a tájélménnyel hozhatók kapcsolatba, kitekintenek az urbánus térélményt feldolgozó művekre is, az utolsó szövegtömb pedig a vajdasági magyar gyermekirodalommal foglalkozik, aminek első pillantásra nem látjuk magyarázatát.
A kötet bevezető írása akár kritikusi programként is olvasható, zárógondolata mintegy nyolcvan évvel korábbra utal vissza (a kötet ugyanis se a szöveg írásának, se első megjelenésének dátumát nem közli, általánosságban az utóbbi nyolc évben írottakként nevezi meg), Dettre János irodalomszervező meglátására, ami szerint, miként Bence Erika tolmácsolja, „ami értéktelen és hamis, az nem kaphat amnesztiát. Még irodalmunk válság-létében sem. Főleg akkor nem.” Ez, az Antológiák kezdetben, később és most című tanulmány ugyanakkor arra mutat rá, hogy a vajdasági magyar irodalomban voltaképpen szinte minden korszak válságosnak tekinthető, kezdve onnét, hogy a tér- és talajvesztés után újraszerveződő perifériális, immár nem Pest-központú irodalom fő feladatának a „kezdet-szituáció” megteremtését tartotta, jelet akart hagyni, hírt kívánt adni magáról, aminek jegyében kilenc év alatt nyolc irodalmi összeállítás, ha úgy tetszik, almanach született, a kilencvenes években az újabb tér-összeszűkülés nyomán pedig mintha ez a jelhagyásra irányuló kétségbeesett gesztus ismétlődött volna meg, és újra az irodalmi jelenségek fölhígulását hozta volna magával, az Ákácok alatt nem találtak íróink árnyas pagonyt, sokkal inkább temérdek dagonyát, amit nem mindenkinek sikerült kikerülnie.
Ezt a józanságra intő bevezetőt követően Bence Erika újraolvasóként a vajdasági magyar irodalom kiemelt regényeit veszi sorba: Szenteleky Kornél Isola Belláját, Majtényi Mihály Császár csatornáját. Herceg János Ég és földjét, Gion Nándor Testvérem, Joábját, majd nagy ívű, a harmincas évek prózatermésétől Tolnai Ottó kisprózájáig vezető tanulmányban foglalkozik a rövidtörténet előtörténetével és utóéletével a vajdasági magyar irodalomban. A tanulmány összegző jellege mellett azért is fontos, mert pontosan kijelöli Brasnyó István kisműfajának helyét egy hosszabban tartó folyamaton belül, illetve hivatkozik Jódal Kálmán minimalista prózájára és Gobby Fehér Gyula novellisztikájának beszédszerűségére, mint az említett irányzat folyományára. Jódal Kálmánnal ugyan később nem foglalkozik külön a szerző, viszont remek miniösszefoglalót ad Brasnyó terjedelmes pályaszakaszáról, Gobby Fehér Gyula száz elbeszélést felölelő vállalkozásáról, a Lovas Ildikó műveiről írott kritikái meg alapul szolgálhatnának egy Lovas-monográfiához, amit legvalószínűbben Bence Erika írhatna meg leghitelesebben.
Kellemes meglepetés, hogy Bence Erika kitér a jószerével elfeledett, noha nagy remények mellett induló, késői méltatói szerint kortársai között szinte egyedülálló tehetségű Dudás Kálmán költészetére, amit kritikus meglátásaival és olvasástörténeti adalékával igyekszik az értékének megfelelő helyre tenni. Fehér Ferenc korai verseinek kiadása kapcsán viszont – igencsak bölcsen – nem a zsengéket és szerzőjüket minősíti elsődlegesen, bár azokat se hagyja szó nélkül, hanem a közreadók által tálalt „körítést” és a kiadvány értékét messze túlbecsülő kiadói ambíciót. A Domonkos István költészetéről szóló, az Új Symposion első nemzedékének poétikáját feldolgozó tanulmány becsülendő értéke, hogy ezt a poétikát viszonyba állítja a kései megújítók műveivel, kijelöli a költő „talált nyelv”-ének továbbélési útvonalát, miközben jelzi az eredeti poétikai elgondolás folytathatatlanságát és megújulásának lehetetlenségét.
Bence Erika könyvének címét a Pap József költészetéről, pontosabban egyik, még pontosabban két kötetéről szóló írásának címe oldja fel: A kert árnyéka: a vers. Pap természetközeli élményvilága képes volt mozgósítani a mitikus világszemlélet létvilágát, filozófiai koncepcióját, harmonikus egységben mutatta fel „a kertészet és a művészet, a természet és a költészet, a kert és a vers, az alkotás és az ünnep, az írás és a mulatság” egybefonódását. Amikor viszont erre az örömöktől és ünnepektől gazdag magánszférára, a bensőségesség dalos kertjére rávetül az urbánus társadalmi lét megbomlott világa, a kert csupán árnyékot vet, s a versben megképződő árnyéka is elszakad a felszabadult ünnepléstől, dadogó töredékekben képződik meg. A líra fölötti szemlézést lezáró, Harkai Vass Éva költészetét taglaló írás újra emlékezteti az olvasót, ha időközben megfeledkezett volna róla, hogy az írások mind a táj-, tér- és kertpoétika nyomvonalán járják körbe témájukat. Emiatt érthetetlen számomra továbbra is, hogy a gyermekirodalommal foglalkozó fejezet hogyan és miért került a kötetbe, bár a könyv alcímének jóváhagyó tágassága ezt a társítást is megengedi. Két tanulmány és négy recenzió tartozik ebbe a tömbbe, amelyek akár egy későbbi tanulmánykötet előképét is vázolhatják, egyben fontos megállapításokat közvetítenek. Különösen fontos, hogy ebben a fejezetben helyet kapott egy óvodapedagógiai segédkönyv recenziója, amelyben a szerző világosan elválasztja az irodalmat, a gyermekirodalmat és a gyermekeknek szóló irodalmi alkotásokat a didaktikai segédanyagoktól, és igyekszik elejét venni a kettő összemosási kísérletének, aminek megakadályozása kulcsfontosságú az olvasóvá nevelés szempontjából. Az intés ugyanis, hogy „ami értéktelen és hamis, az nem kaphat amnesztiát”, ma is megszívlelendő.
