Kontra Ferenc: Drávaszögi keresztek. Regény. ?letjel–HunCro–Magyar Napló. Szabadka–Eszék–Budapest, 2008, 158 o.
Két verskötettel a háta mögött, prózából kötetben még mit sem felmutatva nyerte meg Kontra Ferenc az újvidéki Forum Könyvkiadó 1987-es regénypályázatát Drávaszögi keresztek című kéziratával, ami a következő esztendőben jelent meg. Húsz év elteltével – a szerző ötvenedik születésnapjára – három kiadó közösen, három országban adta ki ezt a regényt, pontosabban egy ugyanilyen című, de részben más olvasatú művet. A szabadkai ??letjel, az eszéki HunCro és a budapesti Magyar Napló kiadók közös vállalkozása a szó szoros értelmében hiánypótló, a regény eddigi egyetlen kiadása már beszerezhetetlen, s nem csak a horvátországi származású, Magyarországon tanult és publikáló, Szerbiában élő magyar író életművében, hanem a régió irodalmában is kiemelten fontos, erre utal, hogy az 50 éves ?letjel Kiadó ezzel a regénnyel indította el Klasszikusaink elnevezésű sorozatát.
Ha egy író akár egyszer is leírta az „úgy mesélem el…” félmondatot, s Kontra Ferenc már korai novelláinak egyikében megtette ezt, teljesen érdektelen, hogy miként folytatódik a mondat, az első három szó meghatározta elbeszélői pozícióját és az elbeszélés tárgya iránti viszonyát. „??n mesélem el”, nyomatékosítja az író, és ezzel azt is leszögezi: „a történet az enyém, legalábbis úgy mesélem el, mintha az enyém lenne, s az is, hiszen miközben elmesélem, a történet velem esik meg”. Más megközelítésből azt is mondhatná az elbeszélő, hogy „a történet én vagyok”, „nélkülem csak más történetek léteznének”. Kontra Ferenc az író eme személyes érintettségét tette meg alkotóművészi credója középpontjául, ami köré pazar katedrálist emelt önéletrajzi tetralógiájából és elbeszélésköteteinek sorozatából. „… meg akarok őrizni mindent, ezért vágok és ragasztok folyton, telnek a kartonlapos spirálfüzetek […] egyenletesen szétkenem a ragasztót, beemelem a kivágott részt az örökkévalóságnak szánt mozaikba” – írja erre vonatkozólag a Gyilkosság a joghurt miatt című prózakötetében. Ennek a szülőföld múltját és jelenét az elbeszélő életén áttükröztető alkotói hitvallásnak első darabja volt a Drávaszögi keresztek.
„Későn érkezem.” Ezzel a mondattal kezdődik a regény első kiadásának szövege, s a zárómondat ugyanezt a megállapítást ismétli meg múlt időbe helyezve: „Későn érkeztem.” A szövegvilág határköveinek ilyen pontos elhelyezése nemcsak szerkezeti, hanem tartalmi szempontból is lényeges: hová, mihez érkezett későn az elbeszélő? Ahhoz, hogy tényleges krónikása lehessen a Drávaszögben élő, vészesen fogyatkozó számú magyarság közös szellemi birtokának. A néprajzkutatók már régtől panaszolják, hogy elmúlott az utolsó pillanat is, ezt a megkésettséget igyekezett helyreigazítani Kontra Ferenc az emlékezetére és az olvasó képzeletére hagyatkozó regényében.
A második, miként a Bevezetőben jelzi a szerző, átdolgozott kiadásban megjelent regény kezdőmondata: „?thömpölyög rajtam a folyó.” A folyó mint a szüntelen mozgásban kiteljesülő állandóság jelképe, az egyéni sorsokat magában görgető lét, a River of no return metaforája, a folyó, ahonnét nincs visszatérés hömpölyög át az elbeszélőn, aki jelen idejű történetmondásában mutatja fel azt a hordalékot, amit a folyóként érzékelt közösségi emlékezet meghagyott benne, nem sodorta tovább az örök feledés feneketlen vizeibe. „… a kimondatlanul maradt szavak megértésén nőttem fel”, közli az elbeszélő, aki titkok, mítoszok, babonák, balladák, imák, élet- és sorstörténetek, közszájon forgó históriák romjait, ismert, de soha nem emlegetett történetek emlékeit leltározza „rendhagyó krónikájában”, kihagyásokkal, elhallgatásokkal, az olvasóra testált gondolatok továbbfűzési esélyével, miként hajdani adatközlői tették, amikor képtelenek voltak rímelő sorokban elmondani a darázsi balladákat, ezért elmesélték a bennük foglalt eseményeket. Az elbeszélés az eseményeket rekonstruáló emlékezés ritmusát idézi. A történet nyomvonala egyenesen halad előre az időben, az epizódok pedig egy-egy emlékezetesebb esemény mentén bontakoznak ki, a közöttük történt, elhanyagolható történések kiestek az emlékezetből. Az önéletrajzi emlékezés beszédmódja egyszerre oldódik a poétikai szervezettség által, a hideg narráció pedig érzelemdús lírával telítődik. Ez a prózavilág a regionalizmus legnemesebb hagyományai értelmében a tájhoz és a benne élő emberekhez kapcsolódik, anélkül, hogy az elbeszélő konkrét földrajzi megnevezésekkel pontosítaná az események színhelyét, így egyetemesebb síkra emeli az ember és a táj egymást meghatározó viszonyát. Nemzedékek történetét átfogó népéleti ismeretanyagot dolgoz fel a műben Kontra Ferenc, igyekszik megörökíteni mindazt, amit még a folklórban, a történetekben, a babonákban és rítusokban sikerült tetten érnie, megragadván szülőföldjének partszakadásait, mielőtt még végleg eltűntek volna a vízbe vesző löszhát emlékei. Beszédes Valéria, a regény mostani kiadója hangsúlyozta még az első megjelenés kapcsán, hogy többet meg lehet belőle tudni a drávaszögi magyarság népéletéről, mint számos néprajzi gyűjtésből. A szakember eme véleményezése természetesen nem befolyásolja a regény más területekről, mondjuk a poétika, a narratológia, a hermeneutika vagy a retorika terepéről indított vizsgálatának következtetéseit és eredményét, viszont alaptételül szolgál Kontra Ferenc szerzői hitvallásának megértéséhez. A Nagy a sátán birodalma című novelláskötete három évvel a Drávaszögi keresztek után jelent meg, s a címadó elbeszélésben, mintha az előző könyvre utalna vissza a szerző, de a készülő tetralógia tartalmi alapvetéseként is olvasható az idézet: „Kirajzolódnak az egykori családi fészek alapjai: a konyha négyzet alakú, pipaccsal benőtt parcellája, mint a friss vér, megjelöli a rom hosszúkás testét. A tisztaszobában repce virít, a kamra döngölt földjén fekete ómen a korhadt gerenda, mellette rozsdás vasdarabok, egy régi motor alkatrészei. Darabok valakinek az életéből, aki csak megoldatlan enigmákat hagyott maga után, örökké vérző pipacsok közt varázsolta el önmagát.”[1]
Folytatás jövő heti számunkban
[1] Kontra Ferenc: Nagy a sátán birodalma. in. Nagy a sátán birodalma. Forum, 1991, 13. o.
