A bemutatott, több mint hetven alkotás ezúttal azt reprezentálja, hogy Tari István elsősorban grafikus, leginkább elektrografikus. Talán furcsának hangzik a kifejezés, de így jellemzi önmagát a 2001-ben megalakult Magyar Elektrográfiai Tárasaság elnöke, Haász Ágnes is: elektrografikus, grafikus. Jó két évtizede ezekből az alkotásokból hazai és nemzetközi kiállításokat, biennálléket rendeznek, s ma már a hagyományos sokszorosító (fametszet, rézmetszet stb.) eljárásokkal készült lapokkal egyenrangúan vesznek részt a grafikai tárlatokon, így pl. az egyik legjelentősebb magyarországi szemlén, a Miskolci Grafikai Biennálén is. És akkor még egy mondat a műfajról. Elektorgrafikának (elektrográfiának) azokat a képzőművészeti alkotásokat nevezzük, amelyek elektronikus médium – fénymásoló, xerox, computer vagy telefax – alkalmazásával készültek. Tari István képein jól nyomon kísérhetjük hogy a képalkotás az eszköz (elsősorban a számítógép) egyedi sajátosságain, más grafikai lehetőségekhez nem hasonlítható jellemzőin alapszik.
Meghatározó momentum azonban az eredeti grafika és a fotó. Jó példa erre a fiatalon elhunyt költőtársának, Podolszki Józsefnek a portréi. Az egyik esetben egy szálkás, vonalas eljárással készült, mezőt ábrázoló grafika fűszálai között elrejtőzve tekint reánk, míg a másik egy sajátosan megkomponált színes fotó, körülötte egymást érintő kezek és lábfejek, mellőzve az azokhoz tartozó figurák előre hajló, mintegy tiszteletet kifejező alakjait: éppen ezért így a kép sokkal erőteljesebb, szókimondóbb. Grafikáinak egy sajátos vonulata a gyűrűs férgekre emlékeztető vonalakból vagy éppen szemcsés eljárással felépített, minuciózus aprólékossággal megrajzolt kompozíciói, amelyekről szemek, megkötözött fejek tekintenek reánk – ki tudja honnan, talán a föld alól, egy rács mögül, óhatatlanul szembesítve a szemlélőt önmagával, az emberi sors, a létezés súlyával, akár saját magunk által is megteremtett gúzsbakötöttségünkkel, elzártságunkkal, s végül a megmaradás, a túlélés vágyakozásával.
A szintén délvidéki születésű Kosztolányi írja Gulácsyról: „Ecsetjével verseket festett.” Ezt most a szó szoros értelmében elmondhatjuk. Ám érdemes elidőzni ennél a képnél azért is, hogy lássuk, munkáiban a színek hogyan tesznek sajátos jelentésre szert. A grafikán egy kis piros félkörívet látunk az egyébként sötét égitesten, míg más, hasonló tónusú képein pl. a keresztbe összeérintkező levelek hegyes végei, másutt a száruk kap egy-egy piros-vörös jelzésű árnyalatot, s ezzel sajátos érzelmi, tájképein szinte drámai hatást kelt. Nem véletlen, hogy Hamvas Béla azt írja: „a vörös a színek piramisának a fókusza, olyan akár az érzelmek között lángra lobbanó szenvedély, akár a kozmikus mozdulatok között a villám.” A képein megjelenő vörös színek különböző árnyalataira még két példa. A Tisza partján, miután a víz a medrébe visszavonult, tenyérnyi szelvényekre töredezett, szikes, darabos, nehezen járható talaj alakul ki, amit a múlt hónapban Bobory Zoltánnal is megfigyelhettünk, amikor a magyarkanizsai írótábor vendégeiként a folyóban megfürödtünk. Nos, Tari képein ezt a látványt, az agyagfoltokat, vörösre égeti, mint ahogy vörös színűek azok a férgek, pondrók, amelyek egyik képén egymás hegyén-hátán tülekedve vonulnak fel egy domboldalon, hogy rövidesen elérjék, elpusztítsák, felfalják a háttérben kibontakozó erdőt, élővilágot, mindnyájunkat.
Tari egy ártéri kis erdőben nőtt fel, innen a természet iránti vonzódása, a levelek, ágak, fák finom vagy éppen erőteljesebb, de kifejezési eszközeit tekintve mindig változó ábrázolása. Jó példa erre többek között, a négyzethálókba rendezett szőlőleveleket, kacsokat, indákat vagy éppen a júdáspénzt megjelenítő elektrografikája. Az utóbbin szinte más és más módon átvilágítva látjuk a júdásfa leveleit, középen pedig néhány levél fotóját, amely nemcsak Tari gazdag képalkotó fantáziáját (amelyet minden művén a felfedezés bensőséges örömével kísérhetünk végig), hanem azt is jelzi, hogyan szembesíti egymással a fotó és festmény világát. A jégvirágokat ábrázoló, ezúttal nem vers, hanem kép ciklusán is jól megfigyelhetjük, hogy az milyen változatosan épül a színek kapcsolatára, azok hogyan tükröződnek egymásban, erősítik egymást. Nem csak a színek múlandó szépségét sikerül megragadnia, hanem a természet kiszámíthatatlan, megismerhetetlen személyességét is visszaadnia. Nála a technika valósággal aláhúzza az érzelmek intenzitását, s talán ez az, ami képeinek igazi lényege. Számára a színskála az önkifejezés sajátosan egyedi eszköze, mert a hideg és meleg színeket olykor meglepő bátorsággal helyezi egymás mellé, variálja különböző módon: jó néhány azonos tárgyú képén feleselnek, beszélgetnek szelíden egymással ezek a harmóniák és diszharmóniák, ismét csak az bizonyítva, hogy a fekete-fehér ellentétére alapozó grafikái mellett elektrografikáin a színeknek kiváltságos szerepük van. Ez a fajta kolorizmus, színbeli megjelenítés azonban sohasem kerül túlsúlyba, hanem ellenkezőleg a formaelemek különböző viszonyait, a motívumok összefüggéseit, az egyensúlyt vagy éppen a feszültséget, a ritmust teremti meg képein.
Tisztelt Hallgatóim! Végezetül a képek színvilága mellett az azokon megjelenő motívumok sokszínűségéről, tematikai változatosságáról kell szólnom. Mindez összefügg a költészetében is oly gyakran jelentkező játékosságával, ötletességével, vallomásosságával.
Lefegyverző virtualitással készül képein egyaránt feltűnik pl. egy egymásra helyezett érmekből kialakított kompozíció, tájba préselt kála, hatalmas keblű nőalak, színezett rajzból kibontakozó oszlop, írisz erezetéből teremtett tájkép, fotómontázs diókkal, másutt egy napimádó, madármotívum, templomtorony, vagy éppen egy ceruza, amelyet mint a virágok ölelnek körbe a hegyezővel lefaragott forgácsai… És még sorolhatnám a sort, ha én is egészen biztos lennék a képekben rejtőző tárgyiasult valósággal. Ám nem is ez a lényeg, hanem az, amiről eddig szóltam. Azaz Tari túllép a természet adottságainak kényszerítő kötöttségein, grafikái a szubjektív alkotói akarat összjátékaként valósultak meg. Azért nem ad címet a képeinek, mert nem akarja befolyásolni a befogadás, az elfogadás, szintén szubjektív, sokféle értelmezésre lehetőséget nyújtó, a képekkel való meghitt társalgást, amit e talán kissé hosszúra nyúló bevezetővel kívántam elősegíteni. Ehhez természetesen ő is rendelkezésükre áll, s ha a grafikák valamilyen módon megszólították Önöket, Önök is szólítsák meg őt. Ehhez a társalkodáshoz kívánok mindnyájuknak, mindnyájunknak sok örömöt, megőrzésre méltó élményeket.
Kedves Barátaim! Talán nem kerülte el a figyelmüket az utolsó mondatból a „megőrzésre méltó” jelzős szerkezet: ez áttételesen arra is utal, hogy az itt kiállított képeket természetesen otthon is megőrizhetik, különösen Tari Istvánnak a megnyitó résztvevőinek tiszteletére ötven számozott példányban készített emléklapját, ami a judáspénzt ábrázolja. Ára természetesen sokkal kisebb, mint amiért Júdás Krisztus urunkat elárulta, sőt – papír és nyomtatás árát figyelembe véve – önköltséges, a dedikálással együtt mindösszesen a „Beles”-ben, azaz a Belvárosi Étteremben elfogyasztott egy, azaz egy üveg sör ára.
