Boros és Bochkor boldogga avatjak egymást a Lipót kápolnájában
Úgy tűnik, hogy a kulturális elitizmus belénk ültetett kódja, vagy belénk nevelt eszméje hajlamossá tesz bennünket arra, hogy a művészetet önmagára utaló, saját fogalomköréből építkező jelenségként tételezzük, amire önnön törvényszerűségei vannak döntő hatással, míg a külvilág, a művészeti alkotás születésének pillanata kevésbé befolyásolya a szerzőt, az alkotás folyamatát és eredményét. A kulturális kánonok rendszerét a favorizált esztétikai értelmezés határozza meg, ami egyes műveket beemel az „értékesek” közé, másokat pedig kiutasít onnét, és elvitatja értékeiket. Az utóbbiak közé gyakran kerülnek azokból az alkotásokból, amelyek éppen a mű születésének idejével kezdeményeznek párbeszédet, s a konzervativizmusból táplálkozó kánon azzal utasítja el őket, hogy nincs meg bennük az ábrázoláshoz elengedhetetlen epikai távolság, hogy marginális a megszólalásuk módja, hogy esetükben nem építhető esztétikai recepció a műfaj érvényes szabályaira.
Győziket keresztre feszítik a nézettség növeléséért
Noha tudjuk, a művészet meghatározására használt és hivatkozott értékrendszer csak másodlagos képződmény, a művészetté alakuló jelhagyás igénye mindenképpen megelőzte úgy a zene, mint a képzőművészet, mint az irodalom kialakulása során.
Ebből következően a művészet közelről sem az esztétika szolgája, nem önmaga ikonja, nem megkövesedett és konzervatív képződmény, hanem minduntalan alakuló, saját esztétikumát létrehozó, közönségét szinkronban megszólító kommunikációs aktus. „Az esztétika nincs elvágva az etikától vagy a politikától. Ekképpen az irodalomtudomány feladata nem egyszerűen az olyan esztétikai vizsgálódás, amely az értékelést és a kifinomultságot célozza meg, hanem az olyan kulturális elemzés, amelyet a társadalmi megértés és az emberi emancipáció érdekel” – írja ezzel kapcsolatosan Vincent B. Leitch, a posztstrukturalista kulturális tudományok egyik vezető kortárs amerikai elméletírója[1]. Most viszont nem az irodalomtörténet-írás kapcsán kívánok szólni az esztétika területfoglalási igényének megképződéséről, hanem a képzőművészet reakcióidejének rövidülése nyomán szeretném „képbe hozni” drMáriás (Máriás Béla) képzőművészeti alkotásait. A reakcióidő rövidsége ugyan egyaránt szemléltethető lenne drMáriás zenéjében és irodalmi műveiben, de most három oknál fogva is a legkevésbé áttételes kifejezési formájánál maradok: az Élet és Irodalom 2008. augusztus 15-i lapszámát drMáriás legújabb, közéleti ihletésű képzőművészeti alkotásaival illusztrálta, egy, a kortárs magyar képzőművészet tizenkét reprezentáns alkotóját bemutató, TérErő című kiállításon is ilyen jellegű művei kaptak helyet, a kiállítás nyomán azonos címmel egy pazar album[2] is megjelent, reprodukciókkal, interjúkkal, életrajzi összefoglalókkal, s legutóbbi önálló kiállítása, amit a Kelemen Anna farkából négyméteres Torgyán József-szerű aranyhalat operált ki a közadakozásból felfüggesztett ombudsman címmel mutatott be a budapesti Erlin Klub Galéria. A meghívó a tárlatot a következőképpen ajánlotta az érdeklődő közönség figyelmébe: „drMáriás legújabb alkotássorozata az Abszolút Demokrácia alapkérdéseit feszegeti, pontosabban azt a kérdést járja körül, hogy merre fejlődik majdan a demokrácia, s miként teljesedik majd ki. Egyik poszt-posztmodern elméleti közhelyünk szerint a jövő egyenlőségelvű társadalmának nemcsak biztosítania kell egy, mondjuk mentálisan retardált, klimaktáló, szélhámos háziasszony egyenértékű érvényesülését, hanem egy ilyen személy kell, hogy legyen az ideálja is egyben, amely az elesettség, hátrányosság és egyszerűség nyomvonalain lehetőséget nyújt majd minden hétköznapi ember könnyebb kibontakozásának és érvényesülésének. Ezért már most el kell ismerni a médiának azt az önfeláldozó tevékenységét, amellyel a fent jelölt ideálhoz vezető útra vezényli a néptömegeket egyben az Abszolút Demokrácia Diktatúrájának alapelveit fektetve le. drMáriás legújabb festményei ugyanennek a törekvésnek a produktumai, amelyben azonban még a magasművészetiség sallangjai igencsak felfedezhetők, valamint az elsöprő kreativitás és zsigeri kriticizmus negatív eszközei is. Azonban az út, amelyet ő általuk most kijelöl és felmutat igazából nem más, mint a legmodernebb és legkortársabb művészetnek az a magányos csapása, amelyen haladva ő egyesíteni tudja a legfilozofikusabb tartalmat a legtriviálisabb köntössel egy olyan zseniális alkotói hangot szólaltatva meg, amely egyszerre népművészeti, forradalmi, kritikai és elképesztően szórakoztató. […].”[3]
A frivolan ironikus meghívó drMáriás azon törekvésére mutat rá, amivel a bulvársajtó dömpingjében megjelenő hordalékot, vagy mondjam inkább: hulladékot képzőművészetté transzponálva mutatja be a szellemi leépítés olajozottan működő gépezetét. A „neofolklór médiavalósága”, amit drMáriás festményeivel hangsúlyoz, egy brutálisan primitív, eszközeiben igénytelen és szegény, az ingerküszöböt folyton átugrani óhajtó, olvasót, nézőt a maga szellemi pocsolyájába hempergető bulvármechanizmus folyománya. drMáriás vallja, hogy a művésznek párbeszédben kell állnia világának valóságával, korának jelenségeivel és reagálnia kell rájuk. A média bulvarizálódása első sorban intellektuálisan foglalkoztatja, a bulvár által sugallt boldogság tragikumáról az Erdélyi Zsoltnak adott interjúban egyebek között a következőket mondta: „…olyan, mintha két ötéves gyerek próbálna egymásnak valami nagyon egyszerűt és nagyon nagyot mondani, hogy felkeltse a másik érdeklődését: ez megpuszilt valakit, az meg meghalt. Ennyi, itt ki is merül a mozgástér, de nagyon érdekes ennek a levetülése, és a tény, hogy a világon élő emberek nagy hányadának szellemi mozgástere is körülbelül ekkora körbe szorult vissza. […] Az a kérdés izgatott, hogy mennyire lehet egy ilyen világban megmaradni? Hisz ez a mára jóformán egyetlen felkínált közös szellemi való, amely önmagában megdöbbentően felszínes és felejthető egyrészt, másrészt meg félelmetesen monumentális, telis-teli hatalmas hősökkel, mint egy olyan népmesevilág, amelyben nem tudjuk, hogyan kerültek oda a szereplők, és miért számítanak.”[4]
drMáriás döbbenten áll a bulvárvilág közepén. Korábban nem festett portrékat, főleg nem közéleti személyekről, most azonban beleszól a magát médiának álcázó tahóképezde tantervébe, farostlemezein médiasztárok jelennek meg különös, olykor naivan gügyögő, olykor tragikusan kíméletlen szituációkban, amit a kép címe külön is értelmez. Kellő illusztrálhatóság híján talán érdemes néhány ilyen szituációteremtő címet idézni: Balázs Pali előadást tart az Aloe Veráról Battonyán, amikor megszólítja a lelkét az ihlet fehér galambja, Zalatnay Cini elbúcsúzik kedvenc virágától, mielőtt lefoglalná a végrehajtó, Győzikét keresztre feszítik a nézettség növeléséért, Kiszel Tünde befosik Norbi update-jétől, Havas Henrik pánfurulyán próbálja bemutatni a Kodály-módszert, Juszt László a vágóhídon, Cicciolina bepisil a Hősök terén, Győzike a fétisboltban, Kovi, mint gumibaba, meg néhány kovi uborka.
Miként a bulvársajtó személyt céloz meg személyességével, vagy személyeskedésével, úgy drMáriás is személyes véleményét fogalmazza meg a képzőművészet nyelvén. A személyesség persze önmagában még nem érték, viszont döbbenetes hozadéka lehet.
Nézem drMáriás festményeit, élvezem beleszólásának merészségét, humorát, gesztusának elméleti és érzelmi megalapozottságát, miközben az jár a fejemben, mi ez, ha nem a globalizálódás folklórjának vegytiszta couleur locale-ja?
(A mai Kilátót a budapesti Erlin Klub Galériában megrendezett tárlat képeivel illusztráltuk.)
[1]Idézi: Bertha Zoltán: Kisebbségiség és modernség. Kortárs, 2008/7
[2] TérErő. Spiró György és Petrányi Zsolt bevezetőjével. K. Petrys Ház, Bp., 225 o.
[3]Alfred Sopyk, a Varsói Modern Művészeti Intézet festészeti szakosztályának elnöke
[4]TérErő, 84. o.
