Halál, pokol, megváltás, apokrif epifánia, a népi vallásosság anekdotikus lecsapódása, mítoszteremtő képzelet, családi legendárium köré szerveződnek Tóbiás Krisztián narratív jellegű, jellemzően egymondatos versei. A sorok és tagmondatok számától függetlenül egyetlen mondatosak a költeményei, ugyanis nagy kezdőbetűvel indítja őket és pontot tesz a végükre, mintegy jelezvén, hogy szabadverse logikailag kerek és lezárt, az elbeszélt történet(ek)nek van eleje meg vége, miközben az ismétlődések, hangsúlyok, nyomatékosítások, fokozások mentén pulzál a vers, nem a történet, hanem a retorikai alakzatok nyomán megképződő, bensőséges közösségben kihordott profán misztikum, ami a legközvetlenebb nyelvi alakzatok révén túlcsordul a közösség mindennapi életének jelenségein, de nem azok megemelése, hanem a család, a falu szemszögéből beláthatatlan metafizikum leszállítása által a köznapi/köznépi kommunikáció nyelvi-logiakai-képi-retorikai szintjére.
Oda, ahol a mesék, az anekdoták, vagy éppen a mai urbánus legendák születnek, s ahol a teremtő, a jézuskrisztus, az ördög mindennapos vendég, s múltbéli vagy jelenlegi cselekedeteikre mindig található megfelelő magyarázat. Ebben a versvilágban egy tőről fakad népi bölcsesség és életmítosz: „mer’ a hazugság / az a semmi / és a semmi közepén / ott az ember / abba kapaszkodik / a hazugságba kapaszkodik / vérzik a körme úgy szorítja” – idézi a költő a népi tanítást közvetlen didaktikus formájában, majd a tapasztalati tényeket tapasztalaton túli területre terjeszti ki: „pedig az úristen is megparancsolta / hogy ne hazudj /a nagy hegy tetején / belekarcolta parancsolataiba / vasbaltával / hogy ne hazudj mer baj lesz / és sírt is közben / miközben karcolta / úgy fájt neki / azóta folynak vizek a hegyek tetejéről”. Aki valamelyest is járatos az apokrif népi vallásosság szövegvilágában, ezekből a versekből képet alkothat arról a feltételezett, meghitt, bizalmas virtuális kapcsolatról, ami révén a halandó főt hajt a Teremtő és a Megváltó olykor elfogadhatatlanul kíméletlen cselekedetei előtt, ugyanakkor a vélt/elvárt partneri viszony nyomán nem csak megérteni akarja a felette álló cselekedetét, hanem maga irányában is elvárja a megértést, és ehhez nem a liturgikus utat kívánja végigjárni, hanem az otthonában folyamatosan jelenlévő, magával hasonszőrű, sorsában osztozó, közvetlenül megszólítható személyként antropomorfizálja hitének oszlopait: „Az úristen az asztal előtt ül / rákönyököl a terítőre / közelebb húzza a hamutartót / és körülnéz…”
Tóbiás Krisztián verseiben a legenda, a mítosz, az anekdota, a nagyapát megidéző családi hagyomány a paraszti természetközeliség és a transzcendens világ közötti kapcsolat állandóságát fogalmazza meg. Amikor versében például derékszíjjal verik a gyerekeket, mert dinnyét loptak a szomszéd kertjéből, közvetlen természetességgel kerül képbe Jézus megkorbácsolása, és egy távoli asszociációból sarjadó képben vetül egymásra a két jelenet: „és most derékszíjjal lékelik a hátukat / édes volt / még a magja is mint a cukor / a krisztus testét is beköpték a legyek / fekete magokat ültettek a dinnye húsába / és a gyümölcs úgy repedt éhes kezeik között / mint a napon szilánkokra hulló feszület”. A versekben megszólaló beszélő leegyszerűsített világképén belül mindenre igyekszik választ találni, a teremtés és a természet rendjét keresi, olykor a naivitásig szimplifikálva, olykor az eleve elrendeltség törvényszerűségét elfogadva, mindvégig a józan paraszti észjárást példázva. Az életre tanító igazságérzet nyomán létfenntartó szabályokat fogalmaz meg, amelyek a verskötet narratív vonulatában a szóbeli hagyomány átörökítése révén a harctérre került, nemzeti/lakhelyi kétlakiságának zárványába zárt beszélő életben maradását is segítik: „Talpra magyar hív a haza / ezt tanuld meg / benne van a jókaiban / a sárga zsíros papíron / ahogy a petőfi szavalja / azt tanuld meg / meg a miatyánkot / hogy le ne lőjenek / a magyarok se / meg a szerbek se / hogy nehogy lelőjenek”.
Orális hagyomány kisközösségi dialektusban, germanizmusoktól, szlavizmusoktól terhelt nyelven lejegyezve, életregény, mikroszociográfia, harctéri énekeskönyv, napló, naplóregény? Mi ez a kötet? Tudja a fekete pofájú ördög. Az viszont bizonyos, hogy kerek alkotói teljesítmény, konceptuális kötet, amiben minden nagyon a helyén van, s azt bizonyítja, hogy minden egyes elbeszélt élet külön regény. Tóbiás Krisztián második könyve alkotói pályájának meghatározó mezsgyeköve lehet, innentől már nagyon kell figyelnie neki is, a kritikának is, milyen irányba fordítja tehetségét.
(Tóbiás Krisztiánnak a napokban ítélték oda vasjani című könyvéért a Sinkó-díjat.)
