.
Szombathy Bálint képzőművész, művészeti író kétségtelenül a kortárs képzőművészet egyik legmeghatározóbb alkotója és elméleti szakértője Magyarországon és szülőföldjén, a Délvidéken. A hozzám befutó értesítések, meghívók, hírek alapján úgy tűnik, soha nem pihen, hetente több alkalommal is szerepel valahol. Tárlatot nyit meg, vagy éppen az ő tárlatát nyitják meg ide- és odahaza, vagy külföldön, konferencián vesz részt, vagy tanácskozást szervez és vezet, minduntalan a művészek és a közönség között mozog, közvetít, értelmez, egybefogja a hasonló vagy éppen egymástól eltérő alkotói törekvések eredményeit, közben zsinórban jelennek meg monografikus jellegű kötetei. Ilyen szerteágazó, de mégis összefogott, sokoldalú, a gyökerekig hatoló alapossággal végzett tevékenységre csupán olyan ember képes, aki – közhelyként mondjuk – alkotói ereje teljében van. Vagyis szakmailag teljesen feltöltekezett, alapos és rendszerezett elméleti ismereteket sajátított el, folyamatosan gyarapodó tudását csupán mozgósítania kell: ha avantgárd művészetről kérdezik, a válasz eleve benne van ebben a strukturált ismerethalmazban, és a felelet teoretikus megfogalmazása egyaránt érthető szakember és laikus érdeklődő számára.
Az eddig elmondottak nem szubjektív véleményt tükröznek, gondolom, mindez ott van Szombathy Bálint 2008-as Munkácsy Mihály-díjában is. Annak ellenére is hiszem ezt, hogy nem ismerem a legrangosabb magyar képzőművészeti elismerés odaítélésének kapcsán elhangzott méltatást.
Az talán személyes véleménynek tűnhet, hogy szerintem Szombathy Bálint 20–25 évvel ezelőtt is ugyanúgy minden akkor tudhatót tudott az aktuális avantgárdról, mint ahogy ma is tud. Az újvidéki Új Symposion mellékleteként 1977-ben megjelent nagytanulmánya, A konkrét költészet útjai megjelenésekor mértékadó szakmunkát jelentett, ma is haszonnal forgatom, ha valamit keresek, elég ehhez a tanulmányhoz visszanyúlnom. H. Nagy Péter monográfiája azonban meggyőzött, hogy szó sincs semmi túláradó személyes elfogultságról, a szerző (is) úgy tarja, hogy Szombathy Bálint ezen munkája, miként elméletírói tevékenysége összességében, kulcsfontosságú a kortárs művészeti folyamatok megértésében.
A monográfia az L. Simon László szerkesztő, író, vizuális művész és az időközben fiatalon elhalálozott Bohár András filozófus, esztéta által megálmodott, huszonhat kötetre tervezett Aktuális avantgárd sorozat 14. darabjaként jelent meg. A sorozat a múlt század hatvanas éveitől előrefelé haladva mutat be korábban feldolgozatlan komplex alkotói életműveket. Szombathy esetében ez a hiánypótlás inkább kiegészítés-jellegű, írja H. Nagy Péter, és hivatkozik Nebojša Milenković 2005-ben Újvidéken megjelent szombathy art című, szerb és angol nyelven is olvasható monográfiai munkájára, amelynek szöveg- és képanyagával komplementer a mostani kismonográfia. Milenković ugyanis a képzőművészeti alkotások felől közelítette meg Szombathy munkásságát, H. Nagy Péter pedig az irodalmi, szövegművészeti, illetve a szöveg és kép közötti határterületen született alkotásokat helyezte előtérbe. A szerző Szombathy Bálintnak kötetekben megjelent alkotásaira szorítkozik, azokat megjelenésük sorrendjében tárgyalja, ám ahol az időrendiségben kibontakozó alkotói fejlődésív értelmezése megkívánja, kitér egyéb munkáira is. Közeli olvasatukkal az alkotói pályakép beláttatásán túlmutatva a kortárs művészeti törekvések kontextusba helyezését is lehetővé teszi az olvasó számára. A kismonográfia szemléletesen vezet végig azon a fejlődési úton, amely Szombathy Bálintot az édesapja gabonás zsákjainak megjelölésére szolgáló karton betűsablon innovatív felhasználásától a kortárs képzőművészet számtalan irányba tartó törekvéseinek bonyolult, kívülről tekintve kaotikusnak tűnő világába vezette.
Szombathy Bálint poétikája folyamatosan a depoetizálást célozza, a mimetikus, szemiotikus, metaforikus és metonimikus alkotási eljárások helyett a jelszerűség, a mnemonikus jelzésszerűség, az alkotás anyagisága, egyszerisége, megismételhetetlensége vagy éppen sorozatszerű előállításának lehetősége izgatja. A terek, felületek, jelek és jelentések eróziója hozza lázba, s az olyan műalkotások létrehozása ösztönzi alkotómunkára, amelyek ellenállnak az automatikus befogadásnak, s amelyek a szöveg esetében fölrúgják a szövegtestnek a balról jobbra haladó, felülről lefelé tartó olvasási módszertanát. A síkbeli és térbeli objektumok szemrevételezésekor elutasítják a percepció adta képszerűséget, ami a látvány egyszerre történő befogadását és értelmezését feltételezi. Ehelyett megkívánják a perspektívaváltást, a közelhajolást, az ábrázolat elemeinek külön-külön megértési igyekezetét, a köztük megképződő feszültség rezgésszámának átvételét, a mnemonikus jelzések és szimbolikusként, szimbólumként is értelmezhető jelek, jelölések közti képzettársítások aktiválását, a befogadó participatív részvételét a műalkotás létrehozásában. Bár erről konkrétan nem nyilatkozott – áttételesen viszont igen –, az eszményi műalkotás képzete számára igencsak közel állhat a teljes szenzóriumot mozgósító műtárgyakhoz, például Joseph Beuys méz- és zsírszobraihoz, amelyek a környezeti hatások nyomán soha sem azonosak önmagukkal, változtatják alakjukat, állagukat, kiterjedésüket, színüket, szagukat, és bizonyára ízüket is.
Szombathy már korai költészeti munkáiban is olyan depoetizáló, a szövegvilágból kifelé tartó törekvéseket valósított meg, amelyek ma is hatnak, sőt, akár felfedezésnek (tegyük hozzá, újrafelfedezésnek) tűnnek. Alkotói programja a mimetikus művészetekből kivezető útkeresés nyomvonalán fogalmazható meg. Számára a szövegnél fontosabb a jel, de nem (csupán) a szignalizmus programjának értelmében, hanem kommunikációs termékként is. Ami legyen talált vagy megképzett, leválik a hagyományos esztétikum fogalomköréről, és a perszonizmus terepére áthelyeződve, az emlékezés és felejtés, a hozzáférhetőség és az elzártság hangsúlyai mentén létrehozza saját esztétikumát. Konkrét vizuális költészetében a nyelv anyagként kap szerepet, a grafémák önjelölővé válnak, s noha mögöttük mindig valamilyen nyelvi tapasztalat helyezkedik el, ahelyett, hogy fonémák írásképeként jelennének meg, grafikai objektumokként helyeződnek el a síkban vagy térben. Grafovizuális egységekként szervesülnek, s ez által kiiktatják a líra hangzásterét, mondhatóságát, a vers képpé, látvánnyá minősül át, ami által elrugaszkodik alaptulajdonságaitól, a metrum általi strukturáltságtól és a fonémák általi megjelenítéstől. Ezek a költemények nem csak nem szavalhatók, vagy nem énekelhetők, hanem el sem mondhatók, le sem írhatók, idézhetetlenek, vizuális jelenségként csupán anyagiságukban érzékelhetők. Szombathy Bálint két korai „szövegalapú” verskötete is már eleve magán hordozza eme depoetizáló és dekunstruáló, illetve újrapoetizáló és újrakonstruáló törekvést, a szerző abbéli meggyőződését, hogy az egész világ az irodalom (művészet) terrénuma. Vass Tibor találó szavával, „beirodalmazható” minden, kezdve az autobiografikus emlékmorzsáktól[1], a politikai eseményeken keresztül a szerző morális alapvetéséig. Másfelől a művészet medialitásának felismerése is anyagi formát ölt a verskötet gerincfelületét kiiktató hagyománytörő eljárásban, ami a fémkarikákkal egymáshoz fűzött nyomdai klisékből és ólomsorokból létrehozott műalkotásában (Book–Book, 1978) is visszaköszön. Hasonlóan korai és ma is eleven alkotói tapasztalatot mutatott fel az 1980-ban megjelent szövegátminősítéseiben az interauktoriális eljárással, minek nyomán a kötetben nem szerzőként, hanem szövegek közreadójaként minősítette magát. A „talált” költészet esztétikailag semleges tárgyát átminősítő poétikáján[2] belül aláaknázta a mű és a szerző összetartozásának filozófiai-irodalomtörténeti koncepcióját, az artisztikum eleve adottságának képzetét, a befogadás egyirányú modalitásának stratégiáját, az esztétikai tárgy időbeli viselkedésmódjának habitusát, valamint a szöveg eredetiségének a XVIII. századtól érvényes etikai elvárását.
Vizuális költeményeiben Szombathy tovább tágítja többirányú hagyománybontó törekvéseit. Közülük egyik legfontosabb a képi információ megteremtésének mediális lehetőségei fölötti elmélkedés, az anyag, a hordozó, a jel, a jelölt, a textus, a hipertextus, a palimpszeszt, a fotó, a pecsét, a plakát, a bélyeg, a térkép, a nyomdai klisé és ólombetűsor, a rajzsablon, a telefotó, a szabadkézi rajz, a fénykép, a montázs, a kollázs, a sokszorosítás, a nyomtatványok üzenethordozó lehetőségeinek kiaknázására irányuló vizsgálódás, és mindezek konstruktív, jelentésteremtő alkalmazása a vizuális tartalom értelemképző létrehozásában. Paradox módon Szombathy Bálint eme, „a betűcivilizáció szétrobbantásá”-ra törő igyekezetét szinte kivétel nélkül a gutenbergi hagyományra támaszkodó grafikai eszközök révén valósítja meg, ami végtére is az egyedüli, etikailag hitelesíthető forradalmi cselekedet.
H. Nagy Péter vette a fáradtságot, és közel hajolt mindahhoz, amit Szombathy Bálintot, művésznevén Art Lovert megjeleníti a művészeti életben, alkotásaihoz, elméleti dolgozataihoz, és elolvasta mindazt, amit róla írtak. Végkövetkeztetése, hogy „Szombathy Bálintot korunk egyik kiemelkedő művészeként, de teoretikusaként is el kell ismernünk”, helyénvaló. Hogy megismerjük alkotói törekvéseit és elméleti alapvetéseit, szükség volt erre a remek, átgondolt és értő összegzésre.
[1] „… a felületek naplóként, dokumentációként stb., vagyis láthatóvá tett emlékezetként értelmezhetők” – írja erről a kismonográfia szerzője.
[2] H. Nagy Péter erre vonatkozóan Denis Ponižt idézi: „Szombathy poétikát kölcsönöz a világ banalitásának.”
