A jugoszláviai hatalmi fordulat évében Ács Károlykomolyan gondolhatta, hogy már mindent elmondott, amit a poézis által közlendőnek vélt. Az 1988-ban megjelent Összes versei című gyűjteményének szerzői jegyzetében olvashatjuk a költői életművet lezárhatóvá és egyben lezárttá nyilvánító kijelentését: „…talán nem kell firtatni, hogy joggal-e vagy sem ítélem a magam majd negyvenöt évi verstermését immár befejezett, lezárt, lekerekített egésznek, amihez már nemigen volna mit hozzátenni.”
Ezt a szenvedélymentes, racionális ténymegállapítást a poétikai gyakorlatban is igazolni kívánta. Verseim végére című költeményének záró soraiban például imigyen:
s romlik a szó, elfolyik a szöveg,
marad a pőre váz; akármit mondok,
nem fontos már: könnyű szívvel teszek
– hosszú mondat volt – a végére pontot.
A versek végére kitett pont, miként később kiderült, nem a befejezést, hanem inkább a megtorpanást jelezte. Ács Károlynak ugyanis 1995-ben mégis megjelent egy kötete Újvidéken, Ráklépésben címmel, majd 1999-ben Szabadkán az Összes versei folytatása, egyben pótlása, kiegészítése, Az anyag panaszai. Újfent a lezárás, a befejezés (ál)szándékával, lekerekítvén a költői utat, hiszen Ács első verseit is ebben a városban írta, s egy nagy kanyarral ide tért vissza – talán csak a kiadójánál tett látogatás idejére – a második, illetve immár harmadik nagy összegzés szándékával, hiszen az összes mellett válogatott verseit is megjelentette Ének füstje, füst éneke címmel, 1976-ban. Ezek a költői kvázi-búcsúk többek a pályaszakaszok lezárásánál. Ács egy-egy versét, hajdani zsengét vagy töredéket, forgácsot több kötetébe, vagyis más kontextusba is besorolta, így a vers helyzete módosít a vershelyzeten, a kontextus által nyeri el többértelmű, ambivalens teljességét. Új értelmet kapnak a régi versek, ami által új versekké lesznek. Költőnkre egyébként már az indulásától kezdve jellemző a poétikájára és költészetére történő, kételkedő, önironikus visszatekintés, ami nem csupán nagy, kompozíciós konstrukciókban, hanem párversekben és palinódiákban tárgyiasul.
Az ötven év születésnapi verseit összefogó, Ráklépésben kötetet lezáró, harminchat évvel korábbról keltezett, A születés pátosza című költemény utolsó előtti szakasza már előrejelzi az életműre való visszatekintés és a folytatás minduntalan jelen levő szándékát:
Kellek, vagyok. Sok költemény-forgácsot
pattant le még énrólam az idő,
hogy elférjek a halálban. (…)
Kérdés, hogy a negyvenöt évi költői termést lezárttá nyilvánító értelemnek fölibe kerekedett-e a verset melengető érzelem; a megszólalás kényszere ösztönös, visszafojthatatlan erővé hatalmasodott-e, vagy Ács Károly csak egyszerűen képtelen volt vers nélkül élni. Költői a kérdés. Ács ugyanis önként vállalt hontalanságában, a kilencvenes évek derekától Németországban, Kölnben is költő, és az is kívánt maradni. Magyar, és vajdasági. Talán Kálnoky Lászlóval együtt vallja, hogy „vallomás, de póz is a költemény”, ám ebből Ács már csak a vallomást vállalja. Ez a magatartása egyébként már a Csönd helyett vers (1959) című, második, egyébként Híd-díjjal jutalmazott kötetétől keltezhető, amely rímekbe szedett vallomásokat, magándaloknak nevezhető költeményeket vonultatott fel. A megértés, és a szerelem hirdetésének helyére az életféltés és a kiábrándultság tapasztalata került a harmadik kötet, a Menetrend dicsérete (1968) egzisztenciális indíttatású verseiben.
Az egzisztenciális kényszerből vállalt önkéntes száműzetést közvetlenül megelőzően a költőnek nem csak módja, hanem szüksége is volt az élete addigi szakaszának áttekintésére, felülvizsgálására, átértékelésére. A születésnapi versek ráklépései így jellemzően az 1994-ben írt költeményektől indulnak visszafelé, 1945-ig, egy-egy periódust ugorva hátrafelé az időben, majd onnét versenként ismét előre haladván, elbizonytalanítva, hogy tulajdonképpen merre is az előre és merre a visszafelé – sejtetvén, hogy ez a kötet is olyannyira visszatekintés, mint előrepillantás.
Ács költészetének hozadéka, hogy utat nyitott az intellektuális poézisnek a vajdasági magyar irodalomban, hogy lehetővé tette a versről szóló versbeszédet. A korábban poézis-ellenesnek vélt élményeket is költőivé minősítette, zárt, fegyelmezett formába öntötte, és ezáltal teljesítette ki költői világát. A kézzelfogható ingerekre mindig a tapasztalat hitelességével reagált. Esetében a vers minél szebb ruhába öltöztetése egyenes arányban meztelenítette a nihillel gyakran megkísértett létérzést. Már nagyon korán megjelent költészetében a szonett, a rondel, a szonettkoszorú, sőt nála paradox módon a szabad vers is olyan fegyelmezett, mint a jambus, eleve sugallva, hogy a tökéletes forma és a tökéletes illúziójára se törekvő valóság párbeszéde csupán ironikus felhangú lehet. Ezt sugallják mintaszerűen megkomponált rímei is, amelyek együtthangzása gyakran a dal képzetét kelti, engedvén a manierista játékösztönnek, noha a vers a daltól nagyon távol álló belső feszültségekből fakad. Ez a szellemes, a tanult költő feszes formaművészetétől túlszabályozott, de mégis magával ragadó poézis élvezetesen szól arról – miként kritikusa, Vajda Gábor írta –, ami önmagában lehangoló és magánügy, ami senkit se érdekel, mert kivethetetlen teherként szinte mindenkiben megvan…
Az egymástól nagyon távolra eső fogalmak közelítése által nyert új minőség a Ráklépésben című kötetben a teljes önközpontúság, hiszen a költő végtére is saját születésnapjait jelöli meg egy-egy költeménnyel: „Jók az ünnepek, az évfordulók, / jó, hogy számoljuk napjainkat, / mert keménység kell nekünk és bizonyság, / hogy ne boríthasson fel, ami ingat.” (Pillantás vissza és előre, 1946). A bizonyság és a napok múlásának a tárgyilagos felmérése, valamint a versek keltezésében is megnyilvánuló dokumentálása az önszemlélet és az ön(újra)értékelés felé irányítja a költői vizsgálódást. Így állandó motívumként jelentkezik a versekben a halálnak a születéstől jelen levő és egyedüli megkerülhetetlen tényként tudomásul vett egyöntetű realitása, az élet és a pillanat tartamának, egyben tartalmának a viszonylagossága és – az önirónia. Magát például „kiérdemesült Anonymus”-nak, „az Újmagyar Siralom névtelen szerzője”-ként jegyzi (Újévi körtelefon, 1991), költeményeit „alig-létben” született „alig-versek”-nek nevezi (Új verseim elé, 1994), éles ellentétben azzal a formaművészi tökéllyel, ami bölcselő költeményeit, epigrammáit, az időszerű tartalmakat hordozó, de a szólamversekkel teljesen ellentétes „rázós gondolatait” simulékony lejtésű sorokba szedő lét-szelet meglátásait egyaránt jellemzi. A többszöri költői számvetés után a fragmentum, a töredék, az ötletvers, a forgács lett Ács egyik meghatározó műfaja.
Ács Károly kétszeres Híd-díjas költő, Bazsalikom-díjas műfordító. Ő beszélt talán első ízben nemzedékről a huszonnyolcasok (Ács Károly, Dér Zoltán, Fehér Ferenc, Kalapis Zoltán, Kopeczky László, Sáfrány Imre, Vukovics Géza) kapcsán. Nemzedékről, amelyet a háború utáni új irodalmi koncepció lendülete röpített pályaívén, de több ízben – a megálmodott és a tényleges valóság ütközéséből eredően – elbátortalanodott, s ebből következően egyfajta végelszámolást tartott. Ő maga is többször megírta úgymond utolsó versét.
Ács jellegzetesen urbánus költő, a vajdasági magyar költészet poeta doctusa, aki keserű szkepticizmussal mérlegelte „az alkotási kérdésekké változtatott életkérdések” egyre szűkülő körét. Korábban ugyanis a kozmopolitizmus fűtötte, az emberiség fogalomkörében gondolkodott, fordítói tevékenységében pedig az egymástól idegen kultúrák közelítését szorgalmazta, hogy az alkotói kérdések közötti erőteljes vergődése poétikus nosztalgiába forduljon. Ekkor már végigcsorgatta magában a nemzet és a nemzetiség létproblémáit és eljutott saját életkérdéseinek fanyar gúnnyal átitatott elszámoltatásáig, közben a kozmopolitizmus horizontját a kilátástalanság, a perspektíva nélküliség, a nihil feltételezett pontjába fókuszálta.
