Tematikus novellapályázatot hirdetett a muzslyai Sziveri János Irodalmi Színpad és a Sikoly irodalmi és művészeti folyóirat. A benyújtott pályamunkának „két feltételnek kell eleget tennie: (1.) rémtörténetnek kell lennie, (2.) és helyi vonatkozással kell rendelkeznie”. A novellapályázat címe a kiírásnak megfelelően: Horror Local.
Mielőtt bárki is farkast kiáltana, hogy összecsődítse a magas irodalom elszánt védelmezőit, és alaposan kiosztana a pályázat kiíróinak, mert marginális területre tévedtek, és ingoványba csalogatják a naiv tollforgatókat, nem árt eltöprengeni azon, hogy a rémtörténet nem azonos a népszerű és sematikus ponyvával, sem a harmadrangú, hatásvadász rémfilmekkel. A magyar irodalomtörténet nem sokat foglalkozik a témával, s ha igen, leginkább az irodalom peremvidékére, a zsánerirodalom közé utasítja a műfajt. Az angolszász irodalomban viszont a horror előfutára a gótikus regény, ami nem egyéb, mint a rémtörténet helyi (értsd: angolszász) megnevezése, alapműfaj, komoly és alapos vizsgálódás tárgya, eleve többet nyom a latban, mint amit a magyar közönség kiolvas belőle. Ennek ezer oka lehet, a kulturális beidegződésektől kezdve az olvasásszociológiai sajátosságok különböző voltáig, ám igencsak valószínű, hogy miként Magyarországon azért nem virágzott úgy a trubadúrköltészet, mint a neolatin nyelvekben, mert hiányzott a hozzá alapot teremtő lovagi kultúra, úgy a gótikus regényekben, a francia roman noirban, a német Schauerromanban megjelenő romkastélyok, ódon várak, kriptalabirintusok is csak romantikus díszletet jelentettek a magyar olvasó számára, ami elvonta figyelmét a mögöttes tartalmaktól. Legutóbb Arany Zsuzsanna értekezett a rémtörténetek, nevezetesen a vámpírtörténetek bölcseleti súlyáról Filozófiai és filológiai kérdések Byron és Polidori prózájában címen (Látó, 2008/6), korábban a lengyel Maria Janion A vámpír című nagymonográfiájában megkerülhetetlen alapművekként kezelte az angol gótikus regényeket.
A rémtörténet fogalomköre természetesen nem szűkíthető a vámpírok köré, az viszont tény, hogy a vámpír és későbbi metonímiája, Drakula gróf irodalmi teremtményként népszerűsödött. Előképe kétségtelenül szerepelt a folklórban, az ír Bram Stokert pedig feltehetően megihlette Vlad Draculnak, a Sárkány-rend tagjának és fiának, Vlad Ţepesnek a története, amit – Arany Zsuzsa dolgozatából megtudhatjuk – Vámbéry Ármin magyar orientalista tudós közvetítésével ismert meg.
Mik is azok a bölcseleti és etikai kérdések, amiket az angol romantikusok burkoltan vagy nyíltabban feszegettek rémtörténeteikben? A legfőbb és legsikamlósabb kérdés a Jó és a Gonosz dualista hatalmának taglalása, ami vallási szinten akár az eretneknek számító dualista tanok felé is kalauzolhatta a regényíró és -olvasó fantáziáját. A két isten létét feltételező tanok közül legismertebb a manicheizmus, ami a harmadiktól a tizenharmadik századig tartotta fenn magát a nyugati világban, keleten még tovább, Kínában pedig feltételezhetően a huszadik század elejéig is voltak követői. Az asszíriai zsidókeresztény közösségben nevelkedett perzsa Máni azt hirdette hívei körében, hogy két isten küzd a világ fölötti hatalomért. Miként Alice K. Turner velősen összegezte A pokol története című monográfiájában, „az egyik a Magasztosság Atyja, a fény istene, akinek birodalmához tartozik a mennyország, az erények, az angyalok, a természet szépségei stb. A sötétség birodalmából született meg a Sátán vagy Angro Mainju által megszemélyesített, vele azonosított anyag, a démonokkal, a tűzzel, a füsttel, a széllel, a vízzel, a sötétséggel – és a nőkkel együtt”. A manicheizmus voltaképpen egyfajta vallástörténeti koktélként is felfogható, hiszen egyaránt merített az ugyancsak két isten létét hirdető, Rómában élt szír Markión, valamint a buddhizmus, a gnoszticizmus, a Zarathusztra-hit, vagyis a zoroasztrianizmus és a kereszténység tanításaiból. Az már csak kultúrtörténeti adalék, hogy a korai keresztény egyház messze kimagasló alakja, Szent Ágoston is közel egy évtizeden át a manicheusok közé tartozott.
Az angol romantikusok persze nem a Jó és a Gonosz vallástörténeti vetületének terepén vizsgálódtak, hanem az egyén és a közösség kapcsolatrendszerén, illetve az individuumon belül keresték a két princípium megjelenésének módozatait és megjelenítésének lehetőségeit. Az irodalom és a Gonosz elméleti problémája a társadalmi normák kivetüléseként jelenik meg Byron, Polidori, Stevenson, Bram Stoker, Mary Shelley műveiben, a vámpírról, Drakuláról, Frankensteinről, Dr. Jekyll és Mr. Hyde különös esetéről szóló, a hagyományos gótikus regényre alapozó, de annak kereteit szétfeszítő, a kulisszákat háttérbe utasító, az egyént, a szenvedélyt, a lázadást középpontba emelő regényeiben, meg a későbbiek, H. P. Lovecraft, E. A. Poe, Stephen King, Clive Barker műveiben. Arany Zsuzsanna a korábbiakkal foglalkozva a következőket írja ezzel kapcsolatosan: „az angol romantikusoknál a Jó folyamatos jelenlévő, mely a fejlődést segíti, a Gonosz/Rossz pedig mozdulatlan létező, ami akadályozza a Jó által előremozdított fejlődést. Ennek megfelelően az individualista törekvések és a szabadság azon formája melletti kiállás, amely nem szolgálja a társadalom egészének érdekeit, s bizonyos értelemben haladását is, inkább a Gonosz és a lázadás fogalmaival lesz rokonítható.” Másfelől a ma rémregénynek tekintett művek szerzői azt a kérdést is felvetették, hogy vajon a Rossz vagy Gonosz az embertől független, rajta kívül álló jelenség-e, vagy az egyén eleve magában hordozza-e ösztönként, motivációként, reakcióként, az ösztönös lénynek a felettes lény fölötti győzelmeként.
És akkor még hol vannak a szellemalakok, a kísértetek, az élők vére által újabb és újabb életeket merítő vámpírok, az újbóli életre keltésre tett kísérletek, vagyis a halál leküzdésére, semmissé tételére irányuló örök emberi törekvések? Előképük évezredeken át jelen volt a folklórban, a csodálatos mesekincsben. Ősmintájuk pedig az írott irodalom jelenleg ismert legősibb darabjaiban is megjelenik. A mezopotámiai elbeszélő művek közül legismertebb Gilgames Uruk királyának és barátjának, Enkidunak a történetében a halálfélelmétől szabadulni akaró ember történetét is megfogalmazza. Az istent, ez esetben Inannát, a menny és a föld királynőjét, a holtak fölött uralkodó Ereskigal királynő testvérét megsértő emberre kirótt büntetés, a visszatérés lehetőségét kizáró halál nem csak a mitológia, hanem az élet és a halál, a Jó és a Gonosz alaptörténete is.
Az irodalmi horror vagy rémtörténet nem eleve riogatni akar, nem kizárólagos célja az olvasó adrenalinszintjének felsrófolása, hanem az ember világbavetettségének, a gondviselésbe vetett hit elvesztésének, a kozmikus magánynak, az individuum léte végessége feletti fölháborodásának sajátos lenyomata is egyben. Ugyanakkor a mai horrorból már hiányzik a megjelenő, vagy sejtésként jelen való Gonosszal szemben álló Jó megtestesülése, így akár öncélúnak is tűnhet a történet általi rettegéskeltés. Abból a tekintetből viszont mégsem tekinthető öncélúnak, hogy a szerző éppen azáltal hozza játékba olvasóját, hogy tudatosítja, nem valóságot él át, hanem irodalmat olvas, a láncait vesztett Gonosz, a mindent elborító félelem csupán az írásmű lapjain kóborolhat, az olvasóra a valóságban más, meglehet nem kevésbé borzalmas rettenet leselkedik. Ebből a gondolatból kiindulva kíváncsian várom, mit hoz felszínre íróinkból a Horror Local pályázat.
