Egyszerre adta kezembe a véletlen a szabadkai Rukovet folyóiratnak az egykori jeles szabadkai hölgyeket bemutató számát, valamint a nagybecskereki múzeum (Narodni muzej Zrenjanin) A polgárság pompázó színei című, szerb és magyar nyelvű kiadványát, ami egyszerre katalógus és pazar kiállítású, nagy formátumú könyv. Mindkét publikáció a tizenkilencedik század elejétől a huszadik század első évtizedeiig tekinti át a bácskai, illetve a bánsági nagyváros prizmáján a polgári életforma dekoratív megnyilvánulásait.
A szabadkai folyóirat elsődleges célja azon nők életrajzainak emlékezetbe idézése volt, akik valami módon elkötelezték a várost: adományokat tettek, egészségügyi, pedagógusi, alkotó- és előadóművészi tevékenységükkel beírták nevüket a hely történetébe. A Rukovet emellett a Mirko Grlica történész által válogatott gazdag képanyaggal szemlélteti a szabadkai nők viseletének változását 1860 és 1940 között, a sorozatot egy polgári berendezésű szoba fotója zárja. Természetesen a közölt életrajzok fénykép-illusztrációi is nagyjából ehhez az időszakhoz kötődnek, és akár egy kiállítás, vizuálisan áttekinthetővé teszik a női divat változását, hiszen nem csak az öltözék változott az idők során, hanem a hajviselet, a kiegészítők; a fotóstúdió berendezésének és a modell beállításának módosulása pedig külön hangsúlyt ad az ízlésvilág alakulásképének. Ez a válogatás nem a polgári miliő bemutatását szolgálja, nem is az a megkapó benne, hanem sokkal inkább az idő iszonyatosan gyors pörgésének felismertetése. A bemutatott periódus voltaképpen egy tisztes emberöltő, de hogy mi ment végbe ez alatt a nyolcvan év alatt a női divat terén, az egyszerűen döbbenetes. Annál is inkább, hogy a tényleges, radikális változáshoz nem is kellett nyolc évtized, inkább csak hat. A tizenkilencedik század derekán a szabadkai hölgyek még a XIV. Lajos korából ismert, majd éppen abban az időben III. Napóleon felesége, Eugenia császárné által ismét divatba hozott abroncsvázas krinolinban pózoltak, az akkori – igaz, ritkán használt – magyar megnevezéssel kámvás rokolyának nevezett felsőruházatban ábrázolt hölgyekről inkább képzelnénk, hogy legalábbis anyakirálynék, minthogy provinciális környezetben élő polgárnőknek gondolnánk őket. Hatvan év múltán ugyanezen hordószoknyás, viktoriánus kevélységgel begombolkozott hölgyek unokái a legegyszerűbb vonalú, laza esésű, könnyű ruhácskákban pózolnak a tengerparton, öntudatos büszkeségüket már nem az öltözékükben, hanem fesztelen, szinte már hanyag testhelyzetükben, természetes eleganciával hátravetett fejük tartásában, ragyogó mosolyukban fedezi fel a szemlélő, és ezidőtájt már a Palicsfürdőn készített felvételeken a hosszú, meztelen combok aranypihéit borzolja a lengedező szellő.
Ezt az időszakot járja be a nagybecskereki katalógus, könyv, képgyűjtemény – legelőbb persze a múzeumi kiállítás –, de immár nem a női divat, hanem a képzőművészet révén tetten érhető „divat” szemszögéből áttekintve a kor meghatározó stílusirányzatainak, a biedermeirnek, a klasszicizmusnak, a szecessziónak és az impresszionizmusnak a megjelenését a nagybecskereki képzőművészeti életben, illetve a polgári szalonok falait díszítő alkotásokban.
A képeket lapozva világossá válik előttünk, hogy a nagybecskereki polgárság számára a fényképezést és a festészetet egymás mellé utasító korban a festészet megtartotta arisztokratikus rangját, bizonyára inkább számított művészetnek, mint a jobbára mesterségnek tartott fényképezés. Még akkor is, ha az alkotót nem saját ihletettsége vezérelte a mű létrehozására, hanem megrendelésnek tett eleget. Hiszen a portrék bizonyára rendelésre készültek, de elképzelhető, hogy a zsánerképek, az eseményábrázolások is vásárlói igények kielégítésére születtek. A Bega-menti város polgári ízlése bizonyára sok ágra tagolódott, a művészeknek pedig meg kellett felelniük az elvárásoknak, az ízlés divat-diktátumának, ami legalább olyan gazdagon árnyalt képzőművészeti tevékenységet hívott életre, mint a kötetben közölt, műterem-belsőt megörökítő felvétel, ahol egymás mellett látható a 19. századi úri világ öltözködési divatja, portréfestési gyakorlata, japán napernyő és legyező (akárcsak a Rukovetben közölt fotón a polgári szalonban), meg torontáli szőnyeg. A terem dekorációjának vidám eklektikussága egyszerre idézi a polgári város képzőművészetének, valamint magának a polgári létnek fényesen pompázó aranykorát.
A 113 oldalas, keménytáblás katalógushoz Németh Ferenc művelődéstörténész, a régió polgári aranykorának bizonyára legalaposabb ismerője írt átfogó, eligazító tanulmányt a nagybecskereki festőkről, festő- és rajziskolákról, kiállító-tevékenységről, művésztelepről, alkotói csoportosulásokról. A katalógus párhuzamosan közli a tanulmány, pontosabban az egymáshoz fűzött tanulmányok szerb fordítását. A remek kiállítású, színvonalas minőségű reprodukciókat közlő katalógus, könyv szépséghibája a szöveggondozási lezserség, e takaros kiadvány egésze elbírt volna még egy végső korrektúrát vagy revíziót, hogy teljességében is pompázó legyen.
