Vékony Oltványi Irén alkotása
.
Deák Ferenc Légszomj című drámáját 1971. február 19-én mutatta be a szabadkai Népszínház magyar társulata Virág Mihály rendezésében, a felkavaró előadás könyvváltozatát viszont a hatóság ugyanebben az évben bezúzatta, mielőtt kikerülhetett volna a nyomdából, csak megcsonkított szövegként jelenhetett meg. A szabadkai Életjel Kiadó az Életjel Könyvek 133., a Klasszikusaink sorozat 2. darabjaként adta ki Deák Ferenc háromrészes drámáját Franyó Zsuzsanna és Bence Erika ajánlásával, a Légszomj terjedelmével azonos hosszúságú válogatással a bemutatót megelőző és követő sajtóvisszhangból, valamint mellékelve az ősbemutató műsorfüzetét.
A drámaszöveg mai olvasója számára kétségkívül fontos eligazító pontokat nyújtanak ezek a vonatkozó paratextusok, értelmezések, interjúk, élménybeszámolók, miközben a dráma mégis önmagában áll, velük is, nélkülük is, igaz csak féllábon, hiszen Deák Ferenc meggyőződése, hogy a drámaszöveg csupán a színpadon teljesülhet komplex műalkotássá.
Most valóban csak a féllábon álló, viszont csonkítatlan drámaszöveget kapja kézhez az olvasó, akinek el kell döntenie, miként is értelmezi a szöveget: irodalomtörténeti dokumentumként vagy élő irodalomként. Ebben a kérdésben képtelen vagyok objektíven mérlegelni, koromnál fogva, illetve családi érintettségem révén nagyon jól emlékszem azokra az időszerű eseményekre, amelyek a dráma korabeli időszerű síkjában jelennek meg: a beszolgáltatások rémségeire, a tiszai árvíz utáni összjugoszláv segélyezés elmaradására, a megélhetés külföldi munkavállalással biztosítására, az elnéptelenedett falvakra, az öngyilkossági rekordokra, a gazdaságpolitika áldozataira, a birtokukat elveszítő gazdákra, a megnyomorodott családokra, közösségekre. A korábbi időkről, az újvidéki hideg napokról, az isterbáci, bajmoki, csúrogi megtorlásokról, a néphatalom nevében elkövetett vérengzésekről, az ideológiai differenciálódásról viszont odahaza, családi körben konkrétumot soha nem hallottam – későbbi olvasmányaimból értesültem róluk. Végtére azonban mindezek jelen vannak ismereteimben, tudatomban, így részei drámaolvasatomnak is. Ami bizonyára nem hátrány, mert a mű korabeli nézői ezen történelmi-társadalmi referenciák közvetlen megélői lehettek, hiszen a bemutatóig 1941-től – innen kezdődnek a felidézett események – csupán harminc esztendő telt el, vagy még nagyon is élő emlékekként idézhették fel előttük felmenőik, így aligha hiszem, hogy bárminemű referenciális hátrányból, vagy előnyből olvastam Deák Ferenc drámájának mostani kiadását. Hiszen az emlékezés egyike a mű alapkérdéseinek.
A vajdasági parasztcsalád belülről is dirigált és kívülről is irányított életét felmutató drámában Zsófi, egyik alakmásában mindenkori magyar szajha, a többségi irodalom „magyaricájának” etalonja az, aki rámutat az emlékezés fontosságára, de egyben az érzelmek kinyilvánításának fontosságára is, hiszen mindkettő csak devalvációként jelenik meg a család – a vajdasági magyarság – életében: „Ahhoz, hogy az ember emlékezni tudjon élete végéig, meg kell maradnia érzékeny, sérthető, meztelen állatnak.” A megmaradás és továbbélés imperatívuszának eme tőből fakadó, parlagi megfogalmazására a darab főhőse, Donát zsigeri felismeréssel reagál: „Valóban… emlékezni is idomítottak engem!” Ebben a mondatban már ott van annak a felismerése, hogy az alázatosság, a nyegleség, a lesütött szem és a lehajtott fej táptalaja volt a permanens lefojtás magvának, ami a történelem sorsfordító pillanatiból táplálkozva csak növekedett és növekedett, sűrű, sötét lombozatával kitöltötte a (mindenkori/itt magyar) kisebbséget övező (lég)üres teret, és elszakította mindenétől, így az emlékeitől is. Ilyen körülmények közepette a megszokás rátelepedik a létre, ami a prés alatt megnyomorítva tunyasággá laposodik, s beleolvad a lényegétől idegen környezetbe, szokásrendbe, akaratlan reflexek uralják mindennapjait, amelyeket nem hat át a létezés öröme: szolgalelkűség vagy örökös némaság lesz a megalkuvók jussa. Deák Ferenc ezt a dráma szövegszintjén belül azzal hangsúlyozza, hogy a család, belső, intim élete beszédtelenségbe fagy, már nincs mit mondaniuk egymásnak, a famíliából elköltözött a lélek, az események felgyorsulásakor szinkópás szerkezetekben beszélnek a szereplők, a költői oratórium szereplői, akik mindvégig a maguk igazát szajkózzák.
A beletörődés az egzisztenciális determináltság elfogadása. A szereplők születésüktől fogva a megváltoztathatatlanság jármát hordozzák, Donát, a tiszta ember látja a rossz győzedelmeskedését a jó felett, a környezetében lévők egyedüli motivációja a megfelelni tudás, az árnyékszerű megbúvás a nem hasonlók közt, emiatt a mimikri alatt saját, valódi, eredeti énjüket, mivoltukat sem lelik, sorsuk csupán lelketlen vegetálás és sorvadás, nyugalmuk fizetsége a gyávaság és félelem, patkányokként kúsznak elmúlt életük szennyében. A dráma hősei igyekeznek megérteni magukat és környezetüket, ezért a hagyományos cselekménylánc helyett a szerző az önvizsgálat és a vita terepére viszi őket, ahol nem típusokként, hanem szintetikus drámafigurákként döntögetik sorra a kor tabuit, miközben mégis egy negatív magatartásmodell szimulákrumában teljesül ki jelenlétük.
A szimbolikus és metaforikus tömörítések – a dráma korabeli kritikusai egyértelműen a mű hangsúlyozott, vagy éppen túlhangsúlyozott jelképiségét emelték ki –, az egymás melletti elbeszélés kommunikációs csődje, a történések valós tartalmának és okának elhallgatása, a bűnök fölötti szemhunyás, a kollektív ál-amnézia Donát zárszavába fókuszálódva vetül vissza a dráma egészére: „Miért várjátok, hogy én érthető szavakat mondjak, amikor ti érthetetlen, értelmetlen és oktalan életet éltek!” A darab az egyetemes pusztulás képével zárul, Donát utolsó mondata értelmezetlen marad: „… együtt fulladunk meg mindnyájan, ha…” Hogy mi következett volna a légszomj összeroppantó prése alatt elhangzott „ha…” után, nem tudjuk meg. Csupán a szerzői utasítás zárlata utal vissza a kényszerű pusztulás nagytotáljára: „Semmi értelme a tapsnak.”
A Légszomj kétségkívül a vajdasági magyar irodalom első szinergikus drámája, színpadi előadásának sikeréhez a szerző, az előadók, a rendező, a zeneszerző, az effektus-kezelő, a díszlet- és jelmeztervező rendszerteremtő együttgondolkodására és egymásra hatására volt szükség, sőt, a darabnak úgynevezett lektora is volt, aki voltaképpen a prózaszöveg dikciós, hangfekvési, dinamikai kérdéseinek korrepetitoraként felügyelte a próbákat. Deák Ferenc a kompromisszumok mellett előadott Áfonyák című nagysikerű darabja után a Légszomjjal is bizonyította témaérzékenységét: a legközvetlenebb jelen legégetőbb problémáihoz nyúlt, vakmerő őszinteséggel és szókimondással, elfogulatlanul, a történéseket színéről és fonákjáról is felmutatva. Ma olvasva a darabot úgy tűnik, katartikus hályogoperációt hajtott végre a vajdasági magyar közönség szemén. Ugyanakkor azt is bizonyította, hogy dramaturgiai kísérletező kedve robbanásszerűen sajátítja ki a színházi lehetőségek teljes világát, megjeleníthetővé teszi a harsányságig fokozott expresszionista kiemelést és a szubtilis szürrealista látomást, amivel követhető utat nyitott a korszerű, hatáseszközeit komplex módon hasznosító színpadi előadások előtt. Jó, hogy az Életjel Kiadó emlékezetünkbe idézte Deák Ferenc eme úttörő, remek munkáját.
