Fenyvesi Ottó: Halott vajdaságiakat olvasva. (Versek, átköltések, másolatok) Első könyv. zEtna–Basiliscus, Zenta, 2009
Fenyvesi Ottó Halott vajdaságiakat olvasva című kötete a Szenteleky által tapasztalt szellemi-kulturális miliő felvetésére alapoz, a hely szellemére szerinte is a „megölő közöny” és az „elegáns sajnálkozó gesztus” jellemző, a táj meghatározói pedig a „Fényük hunyt házak. / Néptelen falvak. / Hálóban alvó pókok.” Így lehetett 1920-ban is, így van 2009-ben is a Délvidéken, ahol mintha szinte minden inkább csak úgy magától lett volna, mint hogy valami nagy akarások és nekifeszülések mentén jött volna létre bármi is. Az emlékezés hiánya, a kollektív amnézia – például az 1944/45-ös partizánmegtorlás ártatlan magyar mártír-áldozatai emlékének esetében – valóban ennyire leszálazhatja az egyént a történelemről? Valóban olyan finom homokot szór az idő a múltra, hogy szürkévé és egyneművé, unalmassá és érdektelenné sivatagosodnak egykori életek a minduntalan pergéssel szitáló percek alatt? Meglehet, de az is kétségtelen, hogy a múlt, a történelem a maga történése idején hús-vér, eleven emberek hétköznapjaiból és ünnepeiből, születéséből és halálából, küzdelmeiből és szerelmeiből, akarásaiból és kívánságaiból, adottságából és elbukásából, munkájából és tétlenségéből építette önmagát. Ami ma évszámnak, kornak, korszaknak tűnik, az valójában megannyi élet és sors szövevénye, létkacatok garmadája.
Fenyvesi Ottó ezen kacatok közt bóklászva válogatott az egyéni sorsokban megképződött emlékekből, hogy megidézhesse a halott délvidéki – vajdasági embereket, életüket, tetteiket, sorsukat, és a lírai emlékezés által cáfolja az akarat és a tett hiányát hirdető emlékezetet, hogy színesítse a lefojtottság nyomasztó szürkeségét, a minden elfogadásának, a mindenbe beletörődésnek a fárasztó, lélekölő monotóniáját. Ötven délvidéki sors megidézésére vállalkozott, ezek közül a Halott vajdaságiakat olvasva első könyve huszonkettőt ad közre, Csáth Gézától indulva, Juhász Erzsébetig érve. Az 1918 és 2000 között a Vajdaságban élő és alkotó megidézettek közül többen a környező országokból települtek a Délvidékre, mások onnan költöztek át más országba, mint ahogy Fenyvesi Ottó is a Vajdaságból települt át Magyarországra. Ő verseket vitt magával, meg a halott vajdaságiak után maradt emlék-kacatokat. Nem ereklyéket, hanem lomot, ami ugyanolyan vers-idegen időben keletkezett, mint amilyen vers-idegen időben írta Fenyvesi Ottó verssé az állandóan magában hordott szellemi-kulturális-történelmi-érzelmi limlomot. A halott vajdaságiakkal vállalt sorsazonosság kettős, történelmi-egyéni visszhangot várva téteti fel alapkérdését: Érdemes volt-e?
Érdemes volt-e élni, tenni, akarni, elmenni, visszajönni, gyökeret verni „a kisebbségi magyar skizofréniában” (György Mátyás), „lenni itt-ott, mindenütt és sehol” (Milkó Izidor) írni, festeni, játszani, bízni, hinni. Mert valamiben ma is nagyon kellene hinni, abban leginkább, hogy semmi sem volt hiába, semmi sincs hiába, hogy megérte, hogy nem volt értelmetlen hercehurca egyetlen élet sem, sem a halott vajdaságiaké, sem a költőé, aki könyve által kivezeti (h)őseit a halálból, vissza az irodalomba, amit éppen a megidézettek építettek fel számára: az Emlékezőnek, aki végül közös sírba temeti őket.
A hosszabb-rövidebb költemények hol az életrajz, hol a művek mentén haladva idézik meg a halott vajdaságiakat. A költő olykor bőséggel idéz – Csáth Géza naplójából például –, vagy úgy tesz, mintha idézne, máskor mintha drámaszöveget írna, sűrít és tömörít, egyes verseiben pedig a filmszerűséget hangsúlyozza, vágásokkal, átúszásokkal dramatizálja a felidézett életet. A versek némelykor a lírai hevületű próza felé mutatnak, máskor az érzelmi fokozás drámai-tragikus elemeket emel a költemény lírai csúcspontjára: „Dalolva vonulnak a lidércek, / zengnek a zsoltárok. / És nem lesz szükség kanálra, / ha majd altatót kevernek a tejedbe. / Mielőtt elhurcolnának, / inkább zuhanás a boldog önkívületbe. / Vissza a semmibe. / Vissza valakihez, aki mindig / visszavár.” (Detre János), vagy „A Tiszán épp levonulóban / egy rakás gyáva sötétség. Bűn, / betegség, nyomor, irigység, utálat. / És halál.” (Laták István) Fenyvesi Ottó beleéléses költészete a tárgyához hasonulása révén nem csak az ember, hanem annak műve megjelenítésére is képes: ha festőt idéz, verse is színekbe, képekbe, látványokba öltözik (Sáfrány Imre), a prózaíróról prózaversben emlékezik (Juhász Erzsébet). Ezen a véresen komoly mimikri-játékon – narratív-poétikai eljárások változatosságán – túlmenően Fenyvesinek a verssel és a költészettel szemben a halott vajdaságiak zöméhez hasonlatosan radikális, forradalmi magatartása nyilvánul meg. Ehhez tudni kell, hogy a vajdasági magyar irodalom bölcsője mellett a múlt század húszas éveiben, mindenek előtt az 1928-ban indult Vajdasági Írás irodalmi lapban főként avantgárd elkötelezettségű alkotók bábáskodtak[1], az aktivizmus elkötelezett hívei, futuristák, dadaisták, konstruktivisták, az ő műveik szellemében adja ki a parancsot Fenyvesi Ottó: „karóba húzni a költészetet / tarkón lőni a valóságot / agyba-főbe rugdosni a jelent.” (Podolszki József)
A megidézés – miként a kötet alcíme jelzi – néha átköltés (is), néha másolat (is), leginkább viszont – tegyük hozzá – azonosulás a megidézett személy sorsával, életével, vagy művének szellemével és ízeivel, mint például a fasizmus áldozatául esett futurista György Mátyás esetében: „Dettre altatót kevert a levesbe. / Ő nem, / ő hitt a jövőben. / Látta Auschwitzben a halált, / ahogy muzsikált, /érces trombitát fújt, / nyakatekert indulót. / A halál / egy hegycsúcson állt és integetett felé.”
Fenyvesi Ottó halott vajdaságiak portréit retusálja, és minden portréban legalább egy dolog közös: a halál ténye. A halálé, amihez képest minden egyéb kissé nevetséges. Ennek ellenére az egyéni sorsot igencsak hajlamos megfűszerezni az élet: egy kis gyógyíthatatlan betegség ide, egy nagy háború oda, egy kis gyilkos forradalom emide, egy nagy haláltábor amoda, s máris ízlelhetjük a sors savát-borsát. Ilyen, ráadásul a kisebbségbe kényszerült magyarság tudathasadásos, megpróbáltatásoktól terhes életének múltbóli előhívása során az empátia bravúrjának tűnik egy ilyen verssor: „Süt a nap, és nagyokat nevettek [a gyerekek].” (Laták István) – a költő itt teljességében szemléli versének tárgyát, felidéző emlékezésének alanyát, a bukolikus költészet idilljét idéző sor vezet vissza az emberhez, aki nem csak név és évszám, nem csak kereszt egy temetőben vagy tetem egy jelöletlen tömegsírban, nem csak arcképét megörökítő fotó és nem csak keze nyomát őrző könyv, hanem lélek, könny és kacaj, vér és genny, lábmosás és utazás, alkotás és emésztés, szerelem és intrika…
A Halott vajdaságiakat olvasva első könyve tragikus, de mindenképpen reálisnak tűnő végkövetkeztetéssel zárul: „Már semmi sem fordulhat jóra. Semmi, sehol, soha[2].” (Juhász Erzsébet)
[1] Köztük Haraszti Sánor, Mikes Flóris, Somogyi Pál, Láng Árpád.
[2] Juhász Erzsébet novelláskötetének címe a Semmi, sehol, soha.
