Andreas Kuhnlein: Christus
Felnőtt koromban talán két évet kivéve abból éltem, amit olvastam, amit írtam, és amit elmondtam, máshoz nem is értek igazán. A könyvek kebelén eltöltött negyvenöt esztendő, vagyis amitől fogva könyvtárlátogató lettem, és a hivatásos olvasással múlatott három évtized megtanított egy-két dologra a könyvek írását és kiadását illetően – gondoltam mindaddig, amíg olyanok nem győztek meg ennek ellenkezőjéről, akiket korábban avatatlannak hittem, mégis könyvekkel álltak elő.
Felnőtt koromban talán két évet kivéve abból éltem, amit olvastam, amit írtam, és amit elmondtam, máshoz nem is értek igazán. A könyvek kebelén eltöltött negyvenöt esztendő, vagyis amitől fogva könyvtárlátogató lettem, és a hivatásos olvasással múlatott három évtized megtanított egy-két dologra a könyvek írását és kiadását illetően – gondoltam mindaddig, amíg olyanok nem győztek meg ennek ellenkezőjéről, akiket korábban avatatlannak hittem, mégis könyvekkel álltak elő.
Maflán bedőltem az írók vallomásainak, amelyekben arról konfesszáltak, hogy micsoda belső küzdelem nyomán jött létre egy-egy alkotásuk, hogy mennyi ideig kotlottak a szövegükön, többet húzva belőle, mint hozzáírva, hogy egyes műveiket évekre, évtizedekre fiókba zárták, vagy még radikálisabb módszert alkalmazva tűzbe vetették kéziratlapjaikat. Amikor végre elengedték volna művüket – mondták az írók –, újabb kálvária kezdődött, kilincselés a kiadónál, a lelketlen szerkesztő évekre fiókba suvasztotta a kéziratot, kőszívét nem lágyította rimánkodás: vagy könyv lett a műből, vagy nem. Pedig az író számára a megjelent alkotás bizonyítja az eredményesen elvégzett munkát.
Csak mostanság jöttem rá, hogy a könyvírás és a saját könyv kiadása ennél sokkalta egyszerűbb dolog. Két dolog szükségeltetik csupán hozzá: határozott egó és némi pénz. A könyvírás újonnan tanult receptje tehát a következő: hagyd spontánul megnyilatkozni domináns egód – náladnál bölcsebbek (ha vannak ilyenek) már régen feljegyezték, hogy minden író minden művében önmagát írja. Azt ugyan nem állították – az egyetlen Henri H. Ellis kivételével, hogy minden író az önéletrajzát írja folyton, de ezen apróság felett nagyvonalúan hunyj szemet, a nagyra hivatott szellem nem törődik csekélységekkel. Miután megfogant benned a könyvírás pazar ötlete, vess egy pillantást pénztárcádba: ha a látvány megnyugtató, minden akadály elhárult vállalkozásod elől. Ha viszont lapos a bukszád, vagy csak éppen nem akarod pénzed könyvkiadásra költeni, gyorsan nézz szponzorok után. De nem ám kelekótya, kellően el nem ítélhető módon házalva intézménytől közvállalatig, hanem egyenesen neki az ismerősöknek, barátoknak – már ha a domináns egód miatt egyáltalán vannak barátaid –, ellenkező esetben ellenségeidnek, mert kis közösségekben mindenki ismer mindenkit, mindenki barátja vagy ellensége, de legalábbis irigye valakinek. A kellő vehemenciával sarokba szorított majdani szponzornak csak annyit árulj el megírandó könyved tartalmáról, hogy önéletrajz vagy legalábbis emlékirat születik pennád alatt, amiben a megszólított is szerephez jut. A majdani szponzor agyán ekkor átvillan minden egykori stiklije, korom a füle mögött, vaj a fején, és már tejel is, bízván benne, hogy sikerült megvásárolnia kegyes hallgatásod, s ha nem is szépíted meg az illetőnek az életedben betöltött szerepének elbeszélését, bár nem teregeted ki szennyesét.
Az eredményes fejést követően láss íráshoz! Térj vissza domináns egódhoz, vértezd fel magad kevélységgel, szabadítsd ki a szellemet a palackból, hadd folyjék epéd és véred pennád tintájában egybe, lobogjon önszereteted tüze – hiszen végtére is önmagad írod –, hadd oldódjon meg a pletykák tömött zsákja, de vigyázz! Hamu csak mások fejére hulljon, magadét tömjénfüst övezze! Mindeközben gondolj majdani olvasódra is, kellő gyakorisággal emlékeztesd, hogy sommázott életedben te voltál (mit voltál? vagy!) a legszebb, mindenben a legelső, a legokosabb, a legjobb, a legártatlanabb, a legszerényebb, aki napjainak minden percét az erkölcsi jobbulás, a tudásszerzés és szellemének pallérozása érdekében múlatta. Ennek felemlegetését mindig ellenpontozd! A kontrapunkt egyik hatékony módszere, hogy a könyvedben szereplők zömét egyenesen lehülyézed. Sokkal kifinomultabb eljárást is választhatsz: emlékeztesd olvasód, hogy ő voltaképpen olyan rohanó világban él, amelyben az olvasásnak, a kultúrának, a műveltségnek nincs becsülete, már az is világ csodájának számít, hogy ilyen körülmények, az általános értékdevalváció közepette éppen a te könyvedet vette kézbe, amit azzal hálálsz meg, hogy az egyébként hosszú lére kívánkozó, az értelem magas régióit ostromló gondolataid röviden és nagyon leegyszerűsítve, olvasód számára (is) érthetően adod elő. A siker nem marad el! Ne riasszon a vájt fülű kritikus sikolya: „a dilettánsok már a spájzban vannak!” El ne feledd, ha már kellő magasságba emelted magad, nem árt némi családi pletykát is elhinteni az oldalakon, aztán kicsit megvacogtatni a szponzorokat, jelezvén, hogy biztosan tudsz valamit viselt dolgaikról, amit most még ugyan az említetlenség irgalmas fátyla borít, de! Ha könyved nem hozza meg lelked nyugalmát, akár újabbat is írhatsz még! Hiszen ősrégi igazság: aki könyvet ír, az egyéb aljasságok elkövetésére is hajlamos.
De ez persze ökörség, könyvet írni nemes cselekedet, ha avatott személy teszi. Az önéletrajz és az emlékirat is becses mű lehet, egy csupán a baj velük, az, hogy „egy jól megírt életrajz csaknem olyan ritka, mint egy jól eltöltött élet”[1]. S a könyvednek végtére az életed a fedezete, hitelét magad szabod meg. Nosza, kezdj hozzá!
[1] Thomas Carlyle
