Két hónap alatt mintegy húsz településen jártam egy könyvvel, amelynek borítóján más név szerepel, mint a házigazdák által bemutatott szerzőé, aki nem polgári neve alatt jelentette meg a kötetet, szerzőségét csupán a szerzői jogot igazoló copyright és a kötelező katalogizációs besorolás igazolja. A könyv szerzője igyekezett választ adni a mindenütt felvetett kérdésre, hogy miért választott szerzői nevet, miért nem vállalta a művet polgári nevén, de érzése szerint ebbéli igyekezete felemás eredménnyel járt. Volt, aki úgy vélekedett, hogy mégis inkább a polgári nevét kellett volna használnia, hiszen azon már tucatnyi kötete jelent meg, és az olvasó bizonyára könnyebben lecsapna rá a könyvesboltban vagy könyvtárban, az idegen, először látott név semmilyen hatást nem gyakorol rá.
A szerző erre azt válaszolta, hogy a Vajdaságban tudomása szerint kevés az olyan sztár-író, akinek a műveit tömött sorokban várakozó olvasók vásárolják, ő maga biztosan nem tartozik közéjük, tehát polgári neve semmivel se csalogatóbb, mint a szerzői neve. Ha pedig valóban úgy lenne, ahogy a kérdező tételezi, hogy az új név egy könyvborítón nem kelthet kíváncsiságot, akkor az elsőkönyves szerzők örökre egykönyves írók maradnának. Máshol az vetődött fel, hogy a már „befutott” írók talán amiatt választanak álnevet, mert bizonytalanok munkájuk értékében, személyazonosságukat csak azután fedik fel, ha pozitív fogadtatásban részesül írásuk, ha pedig nem, akkor bölcsen meglapulnak az ismeretlenségben. A kérdezett szerző erre úgy válaszolt, hogy mások gyakorlatát nem kommentálhatja, de esetében szó sincs hasonlóról, hiszen a szerzői név első használatakor a kötet hátsó borítóján arcképpel és életrajzzal is vállalta írásait. Aztán napilapunk Üveggolyó mellékletében egy ilyen könyvbemutató apropóján írott olvasói jelentés szerzője a kérdés velejéig hatolóan problematizálta a szerzőiség lényegét meghatározó felvetést, ami egyetlen mondatba sűrítve így hangozhatna: Ki beszél a műben?
A közönségben felmerülő kérdések és feltevések tisztázása érdekében foglalkozom a továbbiakban néhány gondolat erejéig a szerzői név kérdéskörével. Ami természetesen nem újdonság az irodalom történetében. Szombathy Bálint kitűnő könyvet jelentetett meg a témáról (Art Lover: a.k.a. Álneves művészek, művészi álnevek. Orpheusz Kiadó, Bp., 2006.), legutóbb pedig az Alföld folyóiratban jelent meg Németh Zoltán erre vonatkozó jelentős tanulmánya (Szerzői név és maszk a magyar posztmodern irodalomban, Alföld, 2009. szeptember), korábban a Petőfi Irodalmi Múzeum rendezett kiállítást Álnév és szerep az irodalomban Szindbádtól Jolánig címmel, vagyis a laikusok mellett a szakma is komoly érdeklődést mutat a szerzői alakváltások külső és belső jegyei iránt. Németh Zoltán ugyan az irodalomnak időben és nyelvileg körülhatárolt szegmensét vizsgálta, ennek ellenére gazdag anyaggal szembesült. Például Weöres Sándor Psyché című művével, amit a költő Lónyay Erzsébet munkájaként közzé 1972-ben, Weöresről pedig aligha állítható, hogy polgári neve nem lett volna eléggé közönségcsalogató, és azt se, hogy a költészetben lett volna valami olyan kihívás, amivel vonakodott volna saját nevét vállalva szembefordulni. A maszkszerű alakváltásokra példaként hozza Baka István Sztyepan Pehotnijtestamentuma című kötetét, számba veszi Esterházy Péter Csokonai Lilijét, Parti Nagy Lajos Sárbogárdi Jolánját, Virágos Mihályát, Dumpf Endréjét, Hizsnyai Zoltán Tsúszó Sándorát és Martossy Borbáláját, Sántha Attila Székely Ártiját, Kovács András Ferenc Lázáry René Sándorát, Jack Cole-ját, Calvusát és Kavafiszát, Csehy Zoltán Pacificus Maximusát, Karafiáth Orsolya Lotte Lenyáját, illetve az eddig még feltáratlan Centauri és Spiegelman Laura néven alkotó szerzőket. Tegyük hozzá a tekintélyes névsorhoz egy nem magyar szerző nevét is: a Makszim Gorkij, vagyis a Keserű Maxi is álnév, helyesebben szerzői név. Az induló író öngúnyból fakadó írói neve később mintegy polgári névként épült be az irodalmi köztudatba, mint ahogy sok más esetben is. Az írói név megváltoztatásának, az új szerzői név választásának természetesen mélyről fakadó, a személyiségben gyökerező oka is lehet, de a választott név ugyanilyen mély hatást gyakorolhat az őt választó személyiségre. Marcel Duchamp bensőségesen vall arról, hogy amikor katolikusként valami jól hangzó zsidó álnevet kívánt felvenni, az számára annyit jelentett, mintha a név mellett vallást is cserélt volna. Az identitásváltó írók képesek a biológiai azonosságban elkülönülő alkotói személyiségek életben tartására, számukra az álnév nem póz, hanem az alkotás során létrejövő külön entitás. A Szombathy Bálint tanulmánykötetében közölt magánlevelek között nem egy ilyen utalásra bukkanhatunk. All Fry ezt írja: „Ha erkölcsileg és anyagilag sikeres művészi munkát kívánok készíteni, olyan nevet találok ki, melynek rezgésszáma segíti ezeknek a céloknak az elérését.” Vele szemben John M. Bennett nem kitalálásról, hanem az identitás minden előző identitást törlő megképződéséről vall: „Az álnév az ál-énem, vagyis nevemben valaki mássá válok, hogy más embereket felszabadítsak magamban, hogy megszabaduljak minden ’identitástól’, amely hozzám tapadhatott.” A harmincöt szerzői nevet felhasználó dr. Al Ackerman szerint: „minden felvett új név felfedezési kísérlet: átlépek egy másik valóságba, hogy megtapasztaljam, mi folyik ott, mik a lehetőségek. Vagyis a sok különböző név használata módot ad arra, hogy egynél több életet élhessek.”
Végül a bevezetőben említett könyv szerzőjének névválasztásával kapcsolatosan szeretném elmondani, hogy a szerző a formalista-strukturalista és a posztkoloniális irodalomélet ellentétes meglátásait igyekezett egyensúlyba állítani. Amíg az egyik teória szerint a szerző neve nem tartozik a műalkotáshoz, hiszen az e név nélkül is létrejött volna, míg a másik elmélet a mű elszakíthatatlan részeként tételezi a szerző nevét. E kettősség vonzásában az említett könyv szerzőjeként megnevezett Nettitia K. Froese voltaképpen Németh Zoltán elmélete nyomán értelmezve nyelvként képződik meg, és kizárólag nyelvként beszél, referenciális jelölőkénti jelenvalósága teljességgel elhanyagolható, miként azt az Üveggolyó cikkírója éles szemmel észrevételezte. Nem a szerzőként feltüntetett személy, hanem a nyelv beszél.
