Szajkó István: Kerékpár
.
Ambrus Lajos szerkesztői munkája kiválóan tükrözi a vélemények és ellenvélemények kiegyensúlyozott felmutatásának felelősségtudatát a Hamvas Béla emlékét idéző Krízis és Karnevál kötetben, olyan gyűjteményt adott az olvasó kezébe, „amely töredékességében is átfogja a jelentős életmű lényegét”, miközben nem állt be egyetlen kánon mögé sem, és nem is kívánta mítoszrombolás szándékával felülírni a korábbi Hamvas-recepciót.
A bemutató és elemző munkákat az életmű „egyetemes jelentése körül” kialakult, „üdítő tágasságot” teremtő értelmezésként fogta egybe. Persze ez a szerkesztői szempont, mint minden más megközelítés is, vitatható. Ha másért nem, azért mert mindig akad aki kimarad a válogatásból, ami viszont kényszerű eset, lévén, hogy válogatás-kötetről van szó, nem pedig gyűjteményről. Én is azt néztem meg először a Krízis és Karnevál kötetben, hogy mely szerzők írásait válogatta be a szerkesztő. Majd elővettem az Életünk folyóirat 2007/2-3 jelzésű, a kötettel szinte azonos oldalszámú Hamvas Béla-emlékszámát, és összevetettem a szerzők névsorát. A folyóiratban harmincnál jóval több, a kötetben harmincnál alig kevesebb szerző írása szerepel. A kemény mag, a mindkét helyen előforduló szerzők csoportja kilenctagú, Hamvas Béla, és még nyolc író. Mindkét szerkesztőnek volt miből válogatnia, vagyis nem állunk olyan rosszul a Hamvas-recepció terén, miként azt az ilyen összefoglaló kiadványok hiányában gondolhatnánk. Az Életünk folyóiratnak egyébként húsz évvel ezelőtt is volt egy Hamvas-száma, abból Ambrus Lajos többet beválogatott a mostani kötetbe.
Három fontos hozadéka van a válogatásnak. Az első, hogy szórt fényben mutatja be az írót, megszólalnak azok is, akik hasra esnek nagysága előtt, azok is, akik fanyalognak és fintorognak, de azok is, akik az életműn belül is differenciálnak. Ebből következik a második jelentős végkövetkeztetés: a hamvasi életmű nem filozófia, nem hagyomány, nem vallás és nem ezotéria, hanem írói alkotás, esszépróza. A harmadik pedig, hogy az árnyalt megközelítések mellett a kötet nem csak íróként, hanem emberként is az olvasó elé állítja Hamvast, kéziratból közöl tőle naplójegyzeteket, magánleveleket.
A jelentősnek tűnő konklúziók mellett persze akad a kötetben jócskán csipegetni való. Hamvas írásaiból, és az azokról szóló elemzésekből egyértelműen kiviláglik, hogy életműve voltaképpen a tudatos életvezetés apológiája, a létminőség megteremtése a mindenkori adott körülmények közepette, de nem alkímia, nem mágia, nem vallás, nem rendszerezett filozófia, nem öncélú irodalom, hanem a lét praktikus feladatainak megoldási kísérlete. Hamvas ugyanis sajátos eszkathológiája mentén komplementernek tekinti az életet a halállal, mindkettőt az öröklét szakaszainak tartja, az élet tudatos eltöltésére dolgoz ki, illetve idéz meg technikákat és praktikákat, hiszen szerinte a tudatos életvezetés felkészülés a halálra. A kor emberének viszont nem adatott meg a méltó felkészülés lehetősége, ugyanis a puszta létfenntartásra kell pazarolnia minden idejét, így a hétköznapokra se nyílhat megfelelő távlatú rálátása. Ezért ír minden témája kapcsán a normalitás elvesztéséről, a gonosz uralmáról, a lét korrumpáltságáról, ezért alkotja meg a romlottságból kitörő tiszta ember ideálját, akit az értelem feletti tudás vezérel és a szeretet orkesztrál a vágyott/elvesztett világharmóniába.
Az életprogram megvalósításához különböző éberségi állapotok nyitnak kaput, olyanok mint a szerelem, a művészeti alkotás, a játék, a humor, a derű, a meditáció és az imádság, írja naplójában Hamvas, és mindezeket az éberségi szakaszokat magába foglalja életműve, hiszen, miként egyik levelében olvashatjuk: „életem valódi színvonalát nem tudom stabilizálni másutt, csak papíron”. Végtére erről is van szó, mindarról, amit a szerző papíron hátrahagyott.
A megítélések ekörül szerteágaznak, árnyalódnak. Van, aki a gondolkodót, van, aki a hagyomány őrzőjét, van, aki az írót tartja előbbre Hamvasban, s van, aki egyiket sem, van, aki megkérdőjelezi ismereteinek rendszerezettségét, gondolatainak eredetiségét, nyelvi készségét. A kettős megítélés nem új keletű, hanem folyomány. Török Endre közli, hogy Hamvasban Weöres Sándor az Élet Mesterét, Lukács György az élet megrágalmazóját látta. (Hamvas és Lukács kapcsolatára egyébként több szerző is kitér, érdemes felfedezni ezeket a szöveghelyeket.) Még két példa a szélsőséges megítélésekre. László Andrást idézem: „Hamvas Magyarországon a honfoglalástól napjainkig az egyik legmagasabban kvalifikált személy volt, a legmagasabb értelmi és értelmen túlian értelmi erőkkel.” Ugyanő írja, hogy Hamvas a tradicionális szerzőkhöz-gondolkodókhoz viszonyítva „mindegyiküknél jobban tudott írni”. Ugyanakkor „a gondolatoknak a magassága-mélysége azonban nem éri el az élvonalbeli tradicionális szerzőkét-gondolkozókét. S azok mögött ő határozottan elmarad. Kiváltképpen elmarad azért, mert inkoherens, inkonzekvens és inkompetens.” Határ Győző, aki érzelmes szavakkal búcsúzott Hamvastól, később sztárnak titulálja őt, A bor filozófiája című művét pedig ökörséggyűjteménynek, a szerzőről elmondja, hogy „tudásszomja szédületes felületességgel párosult”, s szerinte Hamvas nem egyéb, mint „grafomániás közkönyvtáros, […] a mi eleven világunkhoz képest két évezreddel elkésett, neoplatonikus ködevő”.
A Hamvas Béla emlékét idéző Krízis és Karnevál kötet egyszerre mutatja fel a szerzőt övező ájulatot és csömört, a műve iránti igazodás és elszakadás szándékát. Ez így van jól. Az viszont már nem jó, hogy ezen a köteten is meglátszik, hogy a könyves szakma képtelen már eltartani az olyan szakembereket, akik arra ügyelnek, hogy a kötetben minden ott és úgy legyen, ahogy azt a szakma megköveteli. Esterházy Péter írásának hiányzik az eleje, címmel, a szerző nevével együtt, Jókai Anna szövegéről feltételezhetjük, hogy szerkesztői megrendelésre készült, mert hiányzik az eredeti megjelenés jelölése, és ha a dátumozás logikáját követjük, az derül ki, hogy Danyi Zoltán 15 évesen írta doktori értekezését.
