Csapó Nándor: A lösz szőleje
.
A 2009-ben József Attila-díjjal kitüntetett Lövé tei Lázár László költő, a csíkszeredai Székelyföld folyóirat szerkesztője bevallottan bálványimádó. Persze nem vallási-misztikus értelemben az, és nem is istentől-embertől elvadult lelkületű egyénként az, hanem van egy meghatározó eszményképe, egy „bálvány a”, Arany János költészete. A kortárs költészet egyik, egyre inkább meghatározóvá váló költője egy százötven évvel ezelőtt kilombosodó költői mű bűvöletében él, annak minél alaposabb megismerésére és megértésére törekszik. A mindennapos Arany-olvasás ai köz ben pedig a költői életút, a pályakép részleteit is igyekszik feltárni a maga számára.
Ebbéli tevékenységének keresztmetszetét ismerheti meg az olvasó Lövétei Lázár László Arany versek című, Széljegyzetek Arany Jánoshoz alcímű, elsősorban diákolvasóknak szánt füzetéből. A címben az Arany és a versek szókat nem kapcsolja egymáshoz kötőjel, így az „Arany” szó előbb tulajdonnévként értelmezhető, ugyanis a borítón a cím alatt látható a költő arcképe, a kötőjel elhagyása ugyanakkor azt is jelzi, hogy az arany köznévi értelemben a könyvbe foglalt versek minőségére is utal. Lövétei ezzel a munkájával voltaképpen arra a kérdésre is kereshetné a választ, hogy miként olvassuk ma Arany Jánost, de annak ellenére, hogy diákoknak (is) szánta olvasatát, nem didaktizál, hanem azt mutatja fel, hogy ő maga miként olvassa újra Arany János verseit. Szándékosan olyan költeményeket választott, amelyek nem szerepelnek a tananyagban, és nem végzett se verstani, se stilisztikai elemzéseket, hiszen azok az iskolában is elvégezhetők. Ehelyett azt kívánta szemléltetni, hogy miképpen jelenik meg a vers által Arany versélménye, kora, véleménye, nemzetének és országának, saját testének állapota, illetve azt, hogy miért kerültek nála a kiemelt versek kiemelt helyre. Eljárása tehát szubjektív, úgy a válogatás során, mint az olvasat megalkotásában, akárcsak az értékelésben, és ezt a szubjektivitást teljes mellszélességgel vállalja, meglátásait pedig közvetlenül, közérthetőn indokolja.
De miért is a „legnagyobb” magyar költő Lövétei számára Arany János? Azért, mert szerinte Aranytól tudható meg a legtöbb a magyar nyelvről, és a versírásról. Miként írja: „Aki verset akar írni (és némi tehetség is szorult belé), annak például elég elolvasnia Arany Vojtina-verseit, hogy megtudja, hogyan kell kinéznie egy versnek – és nem kell fölöslegesen kidobnia egy csomó pénzt versíró szemináriumra…”
Lövétei Lázár László, miként jeleztem, diákolvasóknak is szánta Arany-olvasatát, de nem pedagógiai szándékkal és nem oktatási segédanyagként, ezt jelzi azzal is, hogy a fejezeteket „nagyszünet”-ekként jegyzi. A kilenc „nagyszünet”-ben ennél a számnál valamivel több rövid Arany-verset idéz, és kommentál, nem magyarázó, hanem inkább figyelemfelkeltő szándékkal, ezért a kuriózumok megidézése se idegen tőle. A De gustibus című költemény kapcsán azt fejti ki, hogy milyen véleménnyel volt Arany az 1850-es években kora magyar irodalmáról, és a közízléssel kapcsolatosan tér vissza ugyanehhez a kérdéshez az Intés című vers kapcsán. A Petőfinek írt, Barátomhoz című költemény a versírás nehézségeihez fűzött gondolatai közlésére ad alkalmat, az alkotásképtelenségbe torkolló alkotói gondok profán szemléltetésére egy másik verset is előhív az Arany-összesből, amit örömmel ismétlek el magam is: „Eh! Mi a kő jutott hozzám, / Hogy nem megy az irka-firka: / Hiába van toll kezemben, / Csak bámulok, mint a birka…” A szülőföld és a gyermekkor megidézésének zsenialitását a 4. és 5. „nagyszünet”-ben taglalja, a rá következőben Arany „háborús verseiről” szól, ennek kapcsán allegóriáról és iróniáról, egészen pontosan szarkazmusról is. A Néma bú és az Emlékre versek kapcsán (is) érdekes következtetésre jut Lövétei. Az első, 1856-ban keletkezett költeményben arról ír a költő, hogy minden nemzettársa halálhírét bánattal és mély átérzéssel veszi tudomásul, a több mint húsz évre rá keletkezett másik versben pedig már az írja, hogy „Itt nyugosznak a honvédek: / Könnyű nekik, mert nem élnek!” Ehhez fűzi hozzá az értelmező kommentátor a következőket: „Hogy húsz év alatt mi változhatott meg ennyire gyökeresen a magyar társadalomban, arra a történészeknek kellene válaszolniuk. Mi csak egy dolgot tehetünk: szomorúan tudomásul vesszük, hogy még a ’boldog békeidőkben’ sem volt – legalábbis Arany szerint – kolbászból a kerítés.”
A nyolcadik „nagyszünet”-ben Lövétei Arany testi és lelki betegségeihez kapcsolható három verssel foglalkozik, és az olvasó okulására nem mulasztja el nyomatékosítani, hogy nem kedvenc költője volt a magyar irodalom legnagyobb betege, vagy hipochondere, hiszen Füst Milán – állítólag – egyidőben harmincnál több betegségben szenvedett. A kilencedik „nagyszünet” a korábbiakban elmondottak összegzéseként állítja példaként a Vásárban című költeményt. Végül Hunyt mesterem cím alatt olvashatunk vallomásos esszét a Lövétei Lázár Lászlót Arany Jánoshoz fűző viszonyról, amiben Lövétei egyebek közt a következőket írja: „Kíváncsi vagyok, hogy egy rím hívószavára ő mit válaszolna. Képes vagyok átnyálazni egész költői életművét, hogy előfordul-e nála az a bizonyos hívószó, és ha igen, annak is utánanézek, hol élt akkoriban, amikor a verset írta. Hogy milyen lehetett a kedélyállapota. És kifejezésre jut-e a rímben? Vissza tehát Arany életéhez…”
Kimondottan költői kíváncsiság, ami megteremtette a maga bálványát. Hiszen a formalista-strukturalista irodalomelmélettől errefelé fennhangon ismételjük, hogy az életrajznak nincs köze az életműhöz, hogy a szerző neve nem része a költői textusnak, az nélküle is megszületett volna, mindaddig, amíg bele nem botlunk a posztkolonialista és a holdudvarába tartozó elméletekbe, amelyek ennek pontosan az ellenkezőjét állítják. Lövétei Lázár László versértelmezései és utószava ez utóbbi csapáson járva bizonyítják, hogy Arany János „nemcsak ’félénk, ideges lélek’-ből állt”, hanem hús-vér emberként élt korának társadalmi, szociális, politikai és művészi világában.
