A 2008-ban elhunyt Beder István posztumusz megjelent regénye, a Háromszáz évgyűrű magán viseli a szerző prózaírásának korábbi erényeit és hátrányait egyaránt. Az író előző regényeiben főként a huszadik század második feléből, és Bácska meg Bánát lakosai közül emelt ki sajátos eseményeket, különös életsorsokat megtestesítő figurákat, azzal, hogy az előzmények ábrázolása érdekében visszanyúlt a századelőhöz is. Mostani regénye a korábban fókuszba emelt időszelet többszörösét pásztázza, egy, ha jól értem, Ada határában álló óriás nyárfa életének háromszáz éve mentén, a Zentai csata idejétől az ezredforduló környékéig. A tájtörténetet az egykoron vallási tisztelettel, később a korának és termetének kijáró megbecsüléssel övezett fa születése és pusztulása fogja keretbe, illetve két, akár a közhelyesség szintjére is lefokozható kulcsmondat: „Ó, ha belegondolunk a homályba vesző idők távolságába!”, illetve „A jövő titkai, úgy látszik, kifürkészhetetlenek.”
A Vajdasági Magyar Művelődési Intézet által megjelentetett, Kanyó Ervin rajzaival illusztrált kötet csupán 87 oldalas, ami egy háromszáz esztendőt átfogó elbeszélő mű esetében kevésnek tűnhet. De hát a regény műfaja már csak ilyen, általa egyetlen nap elbeszélése is akár ezer könyvoldalra kívánkozhat, de évszázadok is megférnek szűk helyen. Beder István regényében ez utóbbi a helyzet, aminek egyébiránt a mű tekintetében szinte semmi jelentősége nincs. A háromszáz év sorsfordító eseményei, jellegzetes, tragikus, vagy legjobb esetben is lehangoló élettörténetei a nagy időbeli ugrások nyomán is folyamatos láncolattá illeszkednek, és egy könnyedén belátható településtörténet bontakozik ki általuk. De inkább településtörténet, mint regény. A történéseket inkább a riporter közvetíti, mint a szépíró.
Beder István egyfelől nem időzik el egyetlen időszegmentumnál sem, másfelől előadásának szenvtelensége eltávolítja a megjelenítő, beleélő elbeszéléstől. Nincs szilárd elbeszélői pozíciója, akár a történéseket egyben látó narrátorként, akár első személyű elbeszélőként szólal meg, az elbeszélő hangjába belekeveredik a történetíró, a krónikás, a kommentátor, a moralizáló szemlélő szólama, miközben hiányzik belőle az életesség, a koronként és személyenként elkülönböződő nyelvhasználat, a megjelenítés, az átéltség, a tényközlés felől a regény felé tartó kifutás. Mindez pedig remek lehetőségek elmulasztásához vezet. Amikor a vallási áhítattal övezett Nagyfa törzsét villám sújtja, a regényíró ahelyett, hogy megjelenítené a babonás félelmet, az egymás gyanúsítgatásában tobzódó településlakók vibráló napjait, a századokkal későbbi helytörténész eszköztárát veszi elő, és a következőket írja: „Mivel a légköri események tényleges okait ezek az emberek nem ismerték, azt hitték, hogy az elemi csapást földi lény hozta rájuk, aki olyan műveleteket követett el, amelyekkel az egész falut gyűlöletessé tette az égiek előtt.” Ráadásul a villámepizód csupán ürügy egy vélhetően tizenhetedik századot idéző (és vélhetőleg később költött) apokrif ima közléséhez, ami után a boszorkányüldözéses történetnek szála szakad.
A szerző ebben a kötetben erőtlen, megjelenítés és ábrázolás helyett inkább csak megidézi a történeteket. Akár a keret szenvtelen krónikásaként, akár első személyű előadóként, az eseményeket átélő elbeszélőként szólal meg, mintha valami minduntalan arra ösztökélné, hogy mielőbb túl legyen a történet előadásán. Ebben a regényben senkivel sem jelen időben történik valami, hanem mindenki csak felidézi az eseményeket, és a közvetlen élmény így, a feledéstől elragadva mintha kilúgozódott volna, és csak a történéseket összefogó erős szálak hálója maradt volna meg, a színek, a minták, a textúra eltűnt az elbeszélés tarka szőnyegéből. Az előadás egyneműségét tovább szürkíti az első személyben megszólalók differenciálatlan szólama, mindenki azonos szókészlettel rendelkezik, azonos mondatszerkezetekben fogalmaz, vagyis ugyanúgy beszél, mintha a megszólalók közt nem lennének évtizedes különbségek, mintha nem eltérő társadalmi helyzetűek, képzettségűek, korúak, foglalkozásúak lennének. Mintha a szerző nem regényt szándékozott volna írni, hanem a táj- és helytörténeti tényeket rögzíteni. Amikor az 1848-as forradalom kapcsán azt olvasom, hogy „Lázadó belgrádi ügynökök fegyvereket csempésztek át a Dunán. Dél-Bácskában a szerbeket, magyarokat és németeket, akik addig elég jól megfértek egymással, ellenséges táborokba szakították. Ez a terület végül is a magyarság elleni lázongások, véres testvérharcok színhelyévé vált.”, olyan érzésem van, hogy csupán a későbbiek során kibontásra, megjelenítésre kerülő regényanyag vázlatcédulája került a kezembe, nem pedig maga a regény.
Kétségtelen viszont, hogy Beder István történetalakító készsége csorbítatlanul működik ebben a műben is. A földbirtokos kegyeibe fogadott, majd eltaszított, később már menekülő vadként üldözött zsellérfiú, illetve a céltalan életet élő dzsentrivé züllött fia élettörténete olyan remeklés, mint amilyen az 1987-ben megjelent Nagyböjt Abbáziában regény Bóka Imréjének életút-ábrázolása volt. A Háromszáz évgyűrű jó koncepciót mutat, az elbeszélt sorstörténetek kiválóan jellemzik a kort, amibe beleágyazódtak, de az elbeszélő túl távolról láttatja a személyes és közösségi eseményeket, és emiatt elsikkad azok élményszerűsége.
