„Istenien aranylik a / Szamorodni, / Ne igyék az, aki el mer / Szomorodni. / Búra terem éppen elég / Borogatás, / Szentiváni éjben elég / A farakás.”
Tari István Betakarják az eget című verseskötetéből nem véletlenül választottam ezt a néhány sort mottónkul, hiszen a Múzeumok éjszakája programot francia kitalálói 1999-ben a Szent Iván-éjhez kapcsolták, s rendezik meg egyre többen Magyarországon is 2003-tól. Mi 2008-ban csatlakoztunk ehhez a különleges utazáshoz, így idén már harmadszor lehetünk együtt a Múzeumban, Aszódon. A mai különleges utazásnak rögtön az elején két kiváló ember alkotói világába látogatunk el, amikor is megnyitjuk Tari István költő-író-képzőművész és Budai András fafaragó-zenész-pedagógus tárlatát.
A közelmúltban, itt, a Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága Aszódi Petőfi Muzeális Gyűjtemény és Kiállítóhely Galériájában tettünk már különböző virtuális utazásokat a megnyitókon, így zötykölődtünk Podmaniczky Frigyes báró szekerén Ladócsy László Galga-völgyi és aszódi akvarelljei között, sörfőzdék rézüstjeinek galaktikus álomvilágán keresztül követtük prágai Vergiliusunkat, Bohumil Hrabalt, majd Martin Heidegger volt a segítségünkre, amikor is az Időt próbáltuk megragadni Lőrincz Ferenc minden oldalról nézhető képei világában, s legutoljára Faludy György kézfogásai útmutatása szerint jutottunk el Frucitól, azaz Fedinecz Atanáztól Arkagyij Tarkovszkijon keresztül a Sztrugackij testvérekig, akik ma újra megelevenednek a Kamarateátrum előadásában.
Most egy újabb érdekes utazásra indulunk, egy olyan utazásra, ahol az ellentmondások létét a történelemben zajló szigetképződések és elszigetelődések hullámzó időtere hatja át. Egyszerre két pályaudvarról indulunk el, két nemzeti expresszel, más és más magyar szellemi sínpáron haladunk, bár az utazás határtalan eufóriáját olykor útleveleinket kezelő határőrök szakítják meg, hogy aztán a mai utazásunk végén megérkezzünk arra a helyre, amely kísértetiesen hasonlít az aszódi galériában megrendezett kiállításunk teréhez.
Az egyik Közép-európai Expressz 57 évvel ezelőtt a Délvidékről indult el. Tari István költő, író, képzőművész pontosan ebben az évben született Zentán, ahol az általános iskolát követően a gimnáziumot is elvégezte, majd húszéves korától Újvidéken tanult. Életművét több szálon futó tevékenységi formák szöveteként, egyre gazdagabban látjuk formálódni. Megismerhetjük őt mint a Képes Ifjúság újságíróját, fotóriporterét, szerkesztőjét, mint az óbecsei Petőfi Sándor Magyar Kultúrkör vezetőjét, mint az Aracs című folyóirat szerkesztőségi tagját, Óbecse alpolgármesterét, mint a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közösségének tagját, alelnökét, s a sort nem lezárva, mint a Magyar Írók Jugoszláviai Társaságának elnökét.
Tari István 1970 óta van jelen irodalmi életünkben. Több, mint tíz kötete jelent meg az újvidéki Forum Könyvkiadó gondozásában. Versei különböző hazai és külföldi antológiában szerepelnek. Néhány kötetének a címe: Térzene a majomszigeten, Ellenfényben, Homokba kapaszkodva, Elmulatott jövő, Fegyvertánc, Napszél, Darazsakkal barátkozom! s a legutolsó, az idén Zentán a Városi Múzeumban bemutatott Betakarják az eget című verseskötet, amelyben versek, képversek, grafikák közös erővel tárják föl Tari István alkotó világát.
Mi, magyarok, hajlamosak vagyunk az értékeinkkel lazán bánni, hasonlóan a nyugatosokhoz akik kifogyhatatlanul pergették a rímek, allegóriák szinesztéziák üveggyöngyeit a márványpadlóra, ahol azok az üveggyöngyök aztán üvegpalotává rendeződtek, s az a palota tökéletesen úgy festett, mint a New York Kávéház, s az a kávéház fénnyel töltötte föl a világot. Ez a fény, a magyar szellem fénye hatja át az immár 57 esztendős Magyarkanizsai Írótábort is, amelynek jó ideje Tari István a vezetője, s amelyet nem biztos, hogy az anyaországban kellő figyelemmel követ a kulturális közélet, pedig a Magyarkanizsai Írótábort hasonlóan a szatmári szilvapálinkához, a makói vöröshagymához, a szegedi téliszalámihoz, a tokaji aszúhoz, a pulihoz, a halasi csipkéhez, a magyar népzenéhez, a Kodály-módszerhez vagy a Pető András féle konduktív nevelési rendszerhez, a hungarikumok közé kellene számítanunk.
Tari István irodalmi munkásságáért 1997-ben Csokonai-díjat kapott, 2004-ben Arany János-díjra érdemesítette a szakma, 2008-ban Budapesten, a Magyar Újságírók Közösségétől Petőfi Sándor Sajtószabadság-díjat vett át, 2009-ben pedig kiérdemelte a Balassi Bálint-emlékkardot. Kardtestvérei között találjuk Döbrentei Kornélt, Wass Albertet, Utassy Józsefet, Csoóri Sándort, Serfőző Simont. Az emlékkard átadása hagyományosan a Gellért Szállóban történik, s a jelenlévők olyankor hallani vélik az üveggyöngyök csengését, hiszen a Balassi Bálint-emlékkard egy középkori mintára kovácsolt végvári szablya, melyet kitüntetésként az arra érdemes költőknek adnak át. Feltétel, hogy a poéta a magyar líra élvonalába tartozzon, és életművét európai szellemiség hassa át.
Tari István verset és prózát ír, képverset és grafikát alkot. Művészetének ereje így összességében érhető tetten, hiszen amit a szavak elhallgatnak, megjelennek a képeken, s ami a szem előtt láthatatlan, megelevenedik a hangokba öltöző szavakban.
Sajátos világ a délvidéki világ, talán a legsajátosabb a határon túli magyarság között. A Délvidéken található a legtöbb törésvonal a magyarság és környezete életében. E törések, mint a rianások által barázdált jég a tavak színén, keresztül-kasul aprózzák föl az egészet, s ezek a fölaprózott részek, ha elmozdítja őket, az az erő, amit nem látni, csak érezni, már sohasem illeszthető vissza eredeti helyére, csak sérülések árán. Így lehetséges az, hogy Tari István nagyszülei még az Osztrák-Magyar Monarchiában születtek, éltek a Szerb-Horvát-Szlovén Királyságban, a Jugoszláv Királyságban, ők és gyermekeik, mint a Délvidék szerencsésebb területén élők, megtapasztalhatták azt az édes érzést, amit mások − például a Bánságban élők − négy éven keresztül nem tapasztalhattak meg, az anyaországhoz visszacsatolt szülőföld érzését, majd hogy a négy esztendő elmúltát követően az úgynevezett 2. Jugoszláviában leéljék az életüket, s életet adjanak ők is a következő generációnak, akik az úgynevezett 3. Jugoszláviában élték meg a szovjet érdekszféra területén lezajlott, úgynevezett rendszerváltozást, s hogy éljenek néhány évet Szerbia−Montenegró Államközösségében, manapság pedig Szerbiában, miközben el sem mozdultak arról a vidékről, ami mindig is az övék, a miénk volt. Huzatos az a hely, ahol egy kurta évszázad alatt ekkora jövés-menést rendeznek a különböző államok. Növeli a törések számát a magyarlakta települések többségi, egyben az ország lakosságához mérten kisebbségi léte, amelyet átsző az a sajátos tény, hogy a korábbi politikai szupremáciát gyakorló népek egyikének tagjai most a kisebbség tagjai, hogy az anyaország viselkedése egyszerre befogadó s egyszerre kivető, hogy a római kereszténység és az ortodoxia találkozása e területen is erőteljesen jelen van, hogy a maradni vagy menni örök kérdése, amely a nemzet továbbélését szolgáló egyéni áldozat és az egyéni lét fennmaradásának kényszere közt feszül, egyidős az egymást cserélő államok korával, s hogy az ország amelyben élnek hadat visel más országokkal, akikkel a magyarságnak éppen semmi baja nincsen, mégis behívóparancsokra kell emberi választ adni, bevonulni és életben maradni és ölni, sokszor magyarokat, hiszen az ellenség is a magyar kisebbségből választotta avantgárdját, vagy pedig birodalmi átok súlya alatt bujdosni. E törések konkrét fájdalmát hordozza önmagában Tari István, e törések által kiérlelt lelke faragja életművét, amely a líra és a grafika formáiban fejezi ki önmagát, s a délvidéki magyar sorsot, sorstragédiát.
Idézem Tari Istvánt, „A Bánság földrajzi megfogalmazás, a bánat nyelvi jelölés, a bánáti ember nem ismerhette meg a felszabadulás mámorát”, azaz a Bánság 1941-ben nem került vissza Magyarországhoz. Másutt, Tűrve a tébolyt című versében felszabadúlást ír! S szinte érezzük azoknak a felszabadúlást hozó bakancsoknak a nyomását a nyakunkon, miközben a trianoni szabászolló csattogásától már-már megsüketülünk, s csak állunk, mint a felkiáltójelet formázó képvers, és olvassuk: Mire hazaért a hadifogságból, szülőföldje már egy másik országhoz tartozott. De azok a háború kezdetén elültetett fák már betakarják az eget. Lezajlott minden, elmúlt a „kígyózó szolgalelkűség, mely kiskorúság a zsigerekben”, de a széthúzás tömény nyomorúsága, az árulás és a kiszorítósdi kisszerű gyalázata megmaradt. A gyerekek fölnőttek, mondhatnánk eufemisztikusan, szépen lassan elcsordogált az élet, holott lelki terror és fegyverropogás zajában égett el. Már csak a füstje és hamvai látszanak, a Közép-európai Expressz ablakából, mint Terján település, a délvidéki falurombolás első áldozata a Szülőfalud helyén című vers fölvillanó képében, s az apróhirdetések közt megbújó tragédiák, például annak a banktisztviselőnek a sorsa, aki édesanyja halála évfordulóján akasztotta föl magát, s akinek rengeteg márkás itala volt. Talán ha fölbontott volna egyet-kettőt, másként alakult volna a sorsa, s talán másként alakult volna a mi sorsunk is, ha a nagyhatalmak, miközben Istent játszottak azokban a magyarságot fölszabdaló időkben, megkóstolták volna a tokaji aszút, vagy mondjuk, a bácskai, a bánáti, a szerémségi bort. De változnak az idők! „Kezd visszatérni vidékünkre a szőlő, mondta egy beszélgetés során Tari István. Ez csodálatos dolog. Az alkotáshoz, munkához derű kell, pesszimista ember nem ír, nem teremt. A depresszió nem szabadít fel alkotó energiát. Három nemzedéken át megpróbálták megcsapolni vérünket, ritkítottak, tizedeltek bennünket, ennek ellenére mégis itt vagyunk. Merem remélni, hogy ez a közösség egyszer megerősödik, megfiatalodik.” Ez az optimizmus, ez a derű, példaként állítható gyermekeink elé, mint a hazaszeretet áradása Tari István Porhanyós című képversében: „Kicsiny vagy és édes, mint a magyar tenger.”
Sok színtéren hatja át Tari István gondolatvilágát az ellentmondásos lét. Néha úgy szeretnék nagyon éhes lenni! – mondja a Nyugat-Európából az éhezés időszakában végleg hazatérő nagyszülő – akkor tán megkívánnék valamit. A lét paradoxitását érhetjük tetten a Bukásom híre című versben. „Először ma szavaztam önmagam ellen.” A bukásra pezsgőt bont és óbecsei szélhárfát hallgat angyali muzsika gyanánt. Hasonló kettősséget mutat föl a Háló című vers. „Utak hálója fölött szárnyalok. Hálók utainak zsákmányává váltam.” De megjelenik a rendszerváltás színe és visszája, „Az együttélés őszinte hazugsága és hazug őszintesége. Ma a kántor mellett éneklő, egykor a hittanra járó gyerekeket pofozó tanár.” De mégis, minden ellentmondás ellenére a versek, képversek a bizakodás, a hit hírvivői, hiszen „Nincs még veszve minden” – hirdeti A szőrén ülte meg a kíváncsiságát című vers zárósora.
A versek és a grafikák ugyanazt a világot tárják elénk. A grafikák kuszának tűnő vonalai a valóság képét mutatják, színviláguk a fekete-fehér-piros és ezek áttűnései a délvidéki lét paradoxitását sugározzák, hiszen a Fehéret tekinthetjük a Paradicsom még töretlen ártatlanságának, a megvilágosodott ember végcéljaként vagy a tisztaság és az igazság szimbólumaként. A pápa, vagyis a római kereszténységhez tartozás, fehér ruhájának szimbolikus jelentése: megdicsőülés, dicsőség és mennyei út, s az azon a mennyei úton őrködő Szentlelket is fehér galamb alakjában szokták ábrázolni.
Ezzel szemben a Fekete Európában negatív jelentésű. De érdekes, a földihiúság- és pompatagadását is a fekete szín jelzi, elég, ha reverendájuk színére gondolunk, s hogy tovább csavarjuk e színfejtést, érdekes a Fekete Madonna ábrázolásának a kérdése, amely sok európai kegyhely, így Częstochowa, Vilnius vagy a bécsi Stephanskirche máriapócsi kegyszobra.
A Vörös a vér és az élet az élet-halál harc színe. A keresztény hagyomány a vöröset Krisztus kereszthalálának, vértanúságának, a bensőséges szeretetnek és a Szentlélek pünkösdi lángjának tartja. A miseruha a vértanúk emléknapján, a Szentlélek és Húsvét ünnepén szintén a vörös. De mindezek mellett a bűnös nőket vörös ruhában ábrázolják, s a pokol és az ördög színe is vörös.
A színek többszörös paradoxitásában fölismerhető a délvidéki sors paradoxitása, a művészi lét és a művész léte közti paradoxitás, amely a versekkel együtt így kettős erővel szorongatja a befogadók torkát.
Tari István több képét jellemzi a szimmetria, a más színnel tükrözött kép, s a gyengéden megbúvó, a szimmetriát megtörő vagy inkább megerősítő aszimmetria harmóniája.
A szimmetria segítségével ismétlődő, egybevágó elemekből struktúrákat építhetünk föl. A hit, a bizakodás jelenik meg ezeken a struktúrákon, a magyar gondolat megsokasodásának lehetünk tanúi, hiszen egymás lenyomatai vagyunk, talán azért tudtak minket legyőzni sokszor, de kevesebbszer ahhoz, hogy végleg eltűnjünk, mert fedjük egymást, markánsan, ugyanis a szimmetriafogalom természettudományos értelmezése szerint a szimmetria valamilyen tulajdonság megmaradását jelenti az alakzatrendszer átrendezése során. A struktúra egybevágó, egyenrangú elemekből áll, így van egy belső szabadság az elemek átrendeződésére. Ez azt jelenti, hogy az elemek egymásba transzformálhatók, egymás között fölcserélhetők a szimmetriaműveletekkel anélkül, hogy az alakzatrendszer rendezettsége kifelé megfigyelhető változást mutatna. Ezt fölfoghatjuk a határon túli magyarság olykor fájón elhaló szavaként is, hiszen az egy tőről fakadást a trianoni határok nem írhatják fölül, s a fölcserélhetőség nem az egyformaságot jelenti, hanem annak az esetlegességét, hogy bármelyikünk lehetne a másik helyében, ha a helyzet másként alakul.
Tari István legutolsó tárlatát a Katona József Emlékházban, Kecskeméten június 11-én nyitották meg, de a művész járt már Aszódon, a XIX. Nemzetközi Kortárs Művészeti Találkozó, az Expanzió alkalmával, amelynek a Petőfi Muzeális Gyűjtemény és Kiállítóhely adott otthont 2007-ben, de ismert a neve Óbecsétől Magyarkanizsáig, Hévíztől Pomázig, Egertől Budapestig és Szegedtől Miskolcig. Sokoldalúságát jellemzi, hogy négyrészes művészi dokumentumfilmjét a Kárpát-medence legdélibb magyar szigetéről Az ezeréves határnál címmel 2003-ban mutatták be.
(Elhangzott: 2010. június 19-én Aszódon, a Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága aszódi Petőfi Muzeális Gyűjtemény és Kiállítóhely Galériájában a Múzeumok Éjszakáján, Tari István és Budai András közös tárlatának megnyitóján. A mai Kilátót Tari István grafikáival illusztráltuk.)
