Sors-kanyar címmel, a Magyar Nemzeti Tanáccsal koprodukcióban készített előadást a Magyar Kanizsai Udvari Kamaraszínház. A Don-kanyar tragédiáját taglaló, valamint Dajka Margit és Lajtos Árpád szerelmét bemutató produkciót nagy sikerrel játszották a szabadkai Kosztolányi Dezső Színházban. Az előadás kapcsán Andrási Attilával, az MKUK igazgatójával beszélgettünk.
Hogyan került sor az MNT-vel való együttműködésre?
– Kálló Béla barátom – az előadás rendezője, színházunk vezető színésze és az MNT tagja –, értesített bennünket arról, hogy az MNT szeretne egy ilyen előadást koprodukcióban megvalósítani. Délvidéki magyarokként nyilván kötelességünk a délvidéki magyar autonómiának a legmagasabb szervével minden téren együttműködni. Ha ezt nem tennénk, akkor az autonómia ellen lennénk. Márpedig az autonómiából elég kevés van, úgyhogy ami van, azt erősíteni kell. Erre a megkeresésre egyértelműen egy válasz volt lehetséges, hogy természetesen. Sőt, örömmel és lelkesen. Mi sem célszerűbb, mint a nemzeti tanács megkeresésére részt venni egy ilyen projektumban. Hiszen mi délvidéki színház is vagyunk. Úgy határozom meg a Magyar Kanizsai Udvari Kamaraszínházat, hogy Kárpát-medencei, tehát az összmagyarság színháza, viszont a legerősebb délvidéki gyökerekkel rendelkezünk. Ezenkívül én nagyon szeretem a szülőföldem. Ha tudunk tenni a gondjaiért, problémáiért, akkor azt örömmel tesszük és ez a kötelességünk is. Itt színre vinni egy ilyen előadást, szerintem a legjobb választás.
Ön hogyan látja, miről szól ez az előadás?
– Valójában a Sors-kanyar a szerelemről szól. Egy színésznőről és egy katonatisztről, akik a fronton ismerkedtek meg. Minden háborúzó fél leküldi a művészeit a fronton levő katonákhoz, enyhíteni a stresszzuhatagon, ami éri őket. Ilyenkor az is megtörténik, hogy egy igazi nő megismerkedik egy igazi férfivel. Ebben az esetben is ez történt. Dajka Margit ott talált rá élete párjára, majd együtt élték le az életüket egy olyan valóságban, ami ellen küzdöttek. A kommunizmus elárasztotta az egész régiót, és ők abban az élethelyzetekben voltak szerelemesek egymása, közben pedig vissza-visszatért a háború. A saját életünkből is tudhatjuk, hogy ez milyen, hiszen itt is volt egy háború, ami gyakran visszaköszön, pedig már sok év eltelt. Azok a nemzedékek, akik megélték a háborút, továbbviszik az életükben a traumát, a stressz más formáját, mint amilyen például a munkahelyi vagy vizsga előtti. Sokféle stressz létezik, de ez sokkal keményebb. Ez a közösség ezt magán viseli. Az előadás tehát szól a stresszről, a háborúról, de mindenekelőtt a szerelemről, hiszen ez a két ember az utolsó pillanatig együtt élt, szinte együtt is haltak meg. Dajka Margit halála után, a férje se bírta tovább. Ez egyfajta fontossági sorrendet is felállít, mégpedig azt, hogy a szerelem fontosabb a stressznél, a szerelem segít oldani a stresszt. Kálló Béla és Szigeti Réka dramaturg nagy munkát végzett. A színházunk forráskutatást használva viszi színre a magyar történelmet. Nem vagyunk elegen ebben a küldetésben. Ehhez tudás kell és alázat, a végére kell járni minden kérdésnek, fel kell kutatni minden hozzáférhető adatot. Az MKUK sokat foglalkozik a múlt századdal, a két világháborúval, az európai polgárháborúval.
Andrási Attila (Fotó: Lukács Melinda)
Mondhatni azt, hogy MKUK hiánypótló előadásokat készít? Például olyan eseményekről, amelyek hiányoznak a itteni történelem tankönyvekből?
– Nem csak az itteniekből. Az egyik budapesti egyetem történelemtanára azt mondta, úgy látszik, hozzánk kell járniuk, hogy olyan fajta új szemléletet kapjanak, amit nem kaptak az oktatás által. Ezért is végzünk forráskutatásokat. Jelenleg az Anjoukkal foglalkozom. Szó szerint beleástam magam, tele van az íróasztalom mindenféle papírral, dokumentummal. Nagyon érdekes ezzel foglalkozni, téves nézetekkel is találkozhatunk, olyan tudnivalókkal, amelyek szégyenletes, hogy nem köztudottak. A múltunkat részleteiben kell ismernünk, a színháznak ez egy nemes feladata. Mit ér az a színház, amelyik csak szórakoztat? Persze mi is szórakoztatunk, de nélkülözhetetlen az is, hogy neveljünk. Ha nem akarnánk nevelni, csak szórakoztatni, vagy kérdéseket feltenni, nem tudván semmire sem a választ, akkor az bolyongás lenne. Az identitásunk megerősítéséhez nélkülözhetetlen a múltunk ismerése. A műsorpolitikában pedig több utat választhatunk, de a legrosszabb az identitásválságot tükröző műsorpolitika. Az utódállamokban erre törekvés is lehet, hiszen az identitásválság első lépés az identitásváltáshoz. Ha meg akarjuk tartani – és méltatlanok lennénk az eleinkhez ha nem akarnánk megtartani – a magyarságunkat, akkor mindenféleképpen részletesen kell kutatnunk a múltunkat.
És a történelem beszél, csak meg kell hallgatni…
– Igen, meg kell hallgatni, hiszen mi a történelem? Egyrészt a jelenünket eredményező múltunk, másrészt Isten irányunkba történő megmutatkozása az időben. Ezt kutatni kötelességünk, de lélekemelő is. Olyan fordulatai, részletei vannak a történelemnek, amitől az ember esze megáll, például Dajka Margit szerelme és házassága. Ő egy csillag volt. Bárcsak tucatjával, százával volnának ilyen színészek, de nincsenek. A tehetség Isten áldása. Ő egy áldott teremtmény volt ebből a szempontból. Mindazon pedig, amin keresztülment, akár a saját családunkban, az ismerőseink körében is találhatunk példákat.
