Az emlékezet öröklődése

Bemutató előtt áll a Nyári Mozi Színházi Közösség. A Fénye, árnya a sugárzásnak című előadásuk premierje csütörtökön lesz a szabadkai Kosztolányi Dezső Színházban, 19 órai kezdettel. Az előadásra a belépés önkéntes adomány, de regisztrációhoz kötött a részvétel a limitált nézőszám miatt. 
A produkció egy határ menti közösség történetein keresztül vizsgálja, hogyan öröklődnek tovább a kollektív traumák, és mit kezdhetünk a ránk hagyott történelmi, morális és érzelmi örökséggel. Az előkészületekhez tartozó kutatás középpontjában a valamikori Jugoszlávia területén élő magyar kisebbség identitáskeresése, helyváltoztatási kényszere, és a 90-es évek társadalmi-politikai változásai által meghatározott élethelyzetei állnak. Az előadás emlékezés-dokumentumokból és a témához kapcsolódó költeményekből épül fel. 
A produkció létrejöttét kutatómunka előzte meg, erről és az előadás címéről is kérdeztük Döbrei Dénes alkotót, a Nyári Mozi alapítóját: 
–  Mindennek két oldala van. Bizonyos pillanatokban nagyon jól érezzük magunkat, de jön egy felhő és árnyékot vet a ragyogó szép, fényes napunkra. Az előadásunk egyrészt saját élményeken alapuló szövegekből áll, a szereplők, a hozzájuk közel állók, vagy ismerősök történeteiből. Sokat beszélgettünk olyanokkal is, akik már nem élnek itt, eltávoztak innen, és az ő történeteiket is megpróbáltuk ötvözni a sajátjainkkal, amit jelen pillanatban megélünk. Az előadás valójában a körülöttünk levő világgal és a múltunkkal foglalkozik. A kilencvenes évektől a jelenünkig levő időszakot dolgozza fel. Személyes beszélgetések, emlékek, élmények, tapasztalatok alapján jött létre. A kilencvenes évek kényszerű eltávozásainak történetei a mai napig velünk vannak, hatnak ránk, feszültséget okoznak, rossz hangulatot keltenek. Az ilyen dolgok generációkon át éreztetik a hatásukat. Az emlékezettel is kísérleteztünk, egyebek közt azt kutattuk, mire emlékszik az ember, hiszen egyes megélt dolgok az adott pillanatban fájdalmasak lehetnek, de idővel másképp gondolunk rájuk. A múlt elmúlt, és nem változtathatunk rajta, de bizonyos értelemben hordozhatjuk magunkban. Előjöhetnek pillanatok, amikor szembekerülhetünk valamivel, amit csaknem elfeledtünk, de ismét erősen hozzánk kötődhet, és velünk maradhat. Az előadás azonban nemcsak a múlt feldolgozásával foglalkozik, hanem azzal is, milyennek képzelhetjük el a jövőt, hogyan lépdelhetünk a jövő fel a múltunkra alapozva, vagy hogyan lehetünk jelen a jelenben, miközben a múltban történtek hatnak ránk – fejtette ki Döbrei Dénes, aki az előadás több rétegére is kitért.
– Az emlékezést feldolgozó rész mellett az irodalom, a képzőművészet felé is fordulunk. Beemelünk olyasmit is, ami nem az alkotók élményeiből fakad, de hozzáad ahhoz, hogy az előadás közelebb kerüljön a közönséghez. Ugyanakkor szeretnénk oly módon felépíteni, hogy teret adjunk a nézőknek is a szabad asszociációkhoz. Az lenne a lényeg, hogy ne csak az előadásról legyen szó, hanem közösen tudjunk visszaemlékezni, bizonyos dolgokat letisztázni és megoldani. Olyan vélt vagy valós problémákat, amikkel eddig talán nem is szembesültünk. A produkciónk visszatérő motívuma a határ. Mindenféle értelemben, nemcsak a szerb–magyar határra gondolva, ahol az ember egy filmsorozatot is végignézhet mire átér. Nemcsak földrajzi, hanem erkölcsi határról is szó van, az ember életének a határvonalairól. Sok esetben át kell lépnünk a határokat, ha tovább akarunk haladni – hallottuk Döbrei Dénestől.

A FIATALOK ÉS A KILENCVENES ÉVEK

Az előadás szereplői közül többen is a kilencvenes években születtek, Döbrei Dénessel a generációs különbségekről is beszélgettünk. 
– A fiatalabb generációknak, akik a kilencvenes években születtek, egészen mások az élményeik, mint azoknak, akik akkor voltak fiatalok vagy felnőttek. Gyerekként mindent másképp él meg az ember, és ami bizonyos embereknek borzalom, az a gyermekekben másmilyen emlékként marad meg. Egy londoni énekes mesélte, hogy neki a gyerekkorában csodálatos volt a repülők hangja, amikor elhúztak az égen, és Normandiát bombázták. Ő akkor nem fogta fel mi történik, csak a hangokra emlékezett, és a későbbiekben is használta a művészetében. Nagyon relatív az, hogy minek mi a hatása. Azzal is hatni tudunk, ahogyan beszélünk a másik emberrel. A hangnemünk, ami számunkra normális, sérthet vagy felemelhet valakit. A másik emberben mást idézhet elő, és ezek a vibrációk benne maradhatnak – taglalta Döbrei Dénes. 
Az előadás dramaturgja, Oláh Tamás, 1990-ben született:
– A koromnál fogva személyes élményem a kilencvenes évekről viszonylag kevés van, és az alkotócsoport nagy része is fiatal, főleg gyerek volt akkortájt. Ezért is izgalmas számunkra kiindulási pontként, mert közben azt érezzük, hogy a kilencvenes évek máig meghatározza azokat a közösségeket – az emlékezetüket –, amikben élünk. Mintha társadalmi vagy politikai értelemben sem tudtunk volna kilábalni mindabból, amit a kilencvenes évek eredményezett. Ugyanakkor ez sokkal univerzálisabb, mert az is izgalmas történet, ahogyan eljutott a közösségünk a kilencvenes évekig. Így vált ez számunkra többgenerációs történetté. Feszegetjük a kérdést, hogyan jutnak el valakik odáig, hogy emigráljanak, miután már felépítettek valamit a nyolcvanas évek végére. Akkoriban elsősorban a háború szorítása, fenyegetése okozta ezt az emigrációt, de annyi minden van, ami távozásra kényszeríthet. Hogyan lehet továbbvinni egy életet, ha elmegyünk innen. Ez a folyamatos elmenetel bennünket is meghatároz. A történetek félbeszakadnak a mi számunkra, akik itt maradtunk. Ezeket a történeteket próbáljuk meg az előadásban valamilyen formán újraépíteni. Részben azokat, amelyeknek nem lehetünk a birtokában, mivel még nem éltünk, vagy azért nem ismerhetjük, mert a privát vagy a közösségi terünkön kívül történtek, mégis megkapjuk, visszük, hordozzuk magunkkal. Ezeket a történeteket gondoljuk a nézőkkel együtt újraépíteni, hogy újraépítsük saját magunkat, a múltunkat és a jelenünket – mondta Oláh Tamás.

MI LESZ A NYÁRI MOZIVAL?

A Nyári Mozi Színházi Közösség mostani alkotói korszakában fontos szerephez jut az emlékezetkutatás, erről is beszélgettünk Döbrei Dénessel:
– A Nyári Mozinak ez az időszak bizonyos értelemben visszaemlékezésről szól. Jövőre lesz negyvenéves, és számomra ez egyfajta lezárás. Eljutottam abba a korba, hogy nyugdíjba megyek, és a Nyári Mozi is eljutott abba a fázisába, hogy újra kell gondolni a létezését, milyen módon és kikkel lehet továbbhaladni, mert változik a világ, változunk mi is, és az igények is mások. Úgy érzem felelős vagyok lépést tenni, ami megnyitja vagy bezárja ezt a folyamatot. Amikor ugyanis elkészül egy előadás, utána nem tudjuk merre tovább. A Nyári Mozinak sosem volt akkora mértékű pénzbeli támogatottsága, ami biztonságot adott volna, akár egy évre vagy fél évre. Át kell gondolni, hogy van-e értelme, lehet-e ezt így továbbfolytatni. Ezt az előadást is annak köszönhetjük, hogy a magyarországi kulturális minisztérium támogatta, anélkül nem valósulhatna meg. Nálunk a független színházi forma nemigen ismert. Az embereknek nincs is igazán viszonyuk hozzá. Valójában pedig a szó szoros értelmében nem is vagyunk függetlenek, mert függünk a támogatásoktól. Meglehet jobban is, mint a kőszínházak, mert ebben a megváltozott korban egyre kevesebb fesztiválra tudunk eljutni. Úgy gondolom, egyre kevesebb a fesztiválok támogatottsága is, és egyre inkább az intézményekkel való együttműködésekre alapul a fesztiválok léte – részletezte Döbrei Dénes.