A múlt sebeiről, a gyógyulás reményében

A Doroszló–Szentkúton tartották a Tito gyermekei című dokumentumfilm nyugat-bácskai bemutatóját. A forgatókönyv írója és az alkotás rendezője Goretić Péter.
A filmalkotás hat vajdasági magyar nő, Vranić Csilla, Goretić Vámoser Györgyi, Vámoser Éva, Planchon Szilvia, Marjanović Laura és Mastilović Angéla történetén át mutatja be Jugoszlávia szétesését és a NATO-bombázást.
A jelenlévőket ft. mgr. Horvát Ákos, a Szentkút igazgatója köszöntötte. Az alkotókkal és a szereplőkkel Móger Tímea beszélgetett.
Goretić Péter rendező a filmalkotás születéséről elmondta, dokumentumfilm készítésére korábban még nem vállalkozott, ezért számára is új alkotói folyamatot jelentett a munka. Mint fogalmazott, eredetileg élt benne egy koncepció és egy forgatókönyv, arra azonban számított, hogy a történet az alkotás során, organikusan változni fog.
– Ezelőtt soha nem csináltam még dokumentumfilmet, úgyhogy számomra ez egy nagyon új alkotói folyamat volt. Élt egy koncepció, egy forgatókönyv, arra számítottam, hogy ez valamennyit majd változni fog, organikusan. Arra számítottam, hogy inkább az utómunka során lesz így, de aztán rájöttem, hogy már egészen az előkészítésnél. Csináltam előinterjúkat a szereplőkkel, és már akkor kirajzolódott, hogy ez nagyobb ívű lesz, mint amit először gondoltam. Először csak a NATO-bombázásra akartam fókuszálni, azt akartam, hogy arról szóljon, és aztán az előinterjúk során rájöttem arra, hogy ez csak úgy kerek, hogyha ismerjük az egész történetet. Tehát a boldog gyerekkortól kvázi el kell jutnunk addig, hogy a NATO-bombázás megtörténik, ahhoz, hogy értsék, nem ide valósiak is, hogy ez tulajdonképpen mi volt, hogyan történt, milyen volt ezt magánemberként megélni. Azt mindig tudtam, hogy nem történelmi szempontból akarom vizsgálni, hanem az egyszerű ember megélésein keresztül. Kézenfekvő volt, hogy a hozzám legközelebbi emberek megélésein keresztül tudom talán a legjobban elmesélni – mesélte Péter.
A rendező arra a kérdésre is kitért, mi volt a célja a Tito gyermekei című alkotással. Mint mondta, a film legmélyebb szándéka a vajdasági közösség múltbeli sebeinek feltárása és az ezekről való beszéd lehetőségének megteremtése.
– Kicsit talán hozzájárul ez a film ahhoz, hogy ez a nép, amely itt él, ezen a vidéken, az gyógyuljon, ez volt a legmélyebb szándék. Kezdjünk el erről beszélni, tárjuk fel a sebeinket, és kezdjünk el gyógyulni. Talán ez a fő cél, aztán meg nyilván informálni is. A párom magyarországi, és rajta keresztül látom azt, hogy a magyarországi magyaroknak mennyire nincsenek ismereteik arról, hogy mindez mi volt, hogy volt. Tehát van egy ilyen célom is, hogy Magyarországon ne csak a történelmi tényeket ismerjék meg, hanem hogy érezzék át, értsék meg, mennyire bonyolult ez az egész délszláv, balkáni, vajdasági lét egy nem idevalósinak. Annyira komplex, hogy tényleg kell egy játékfilm terjedelem ahhoz, hogy nagyjából el lehessen mesélni, meg lehessen értetni egy nem idevalósival, hogy mi is ez az egész hely – fogalmazott a rendező.
Arra a kérdésre, hogy véleménye szerint betölti-e a film a küldetését, Goretić Péter úgy fogalmazott, az eddigi vetítések alapján úgy érzi, a film eléri a célját. Ugyanakkor azt is szeretné, ha minél több helyre és minél szélesebb közönséghez eljutna.
– Úgy érzem, betölti misszióját. Most már volt jó néhány vetítés, azért nagyon örülnék neki, ha lenne sokkal több, meg hogyha eljutna szélesebb közönséghez, de volt már több magyarországi vetítés is. Ott is azt éreztem, hogy hatott a film, nagyon sokan odajöttek, elkezdtek velem beszélgetni vadidegen emberek az emlékeikről. Amit feltételeztem, beigazolódott: sokan nem voltak képben, teljesen le voltak döbbenve, nem tudtak róla, hogy mindez így, a szomszédos országban, megtörtént magyarokkal. Ilyen szempontból nagyon jó visszacsatolásokat kaptam, hogy működik a film, hat és érthetővé válik számukra.

A vajdasági premier a topolyai Firic Mozi jóvoltából valósult meg. Goretić Péter ennek kapcsán a topolyai vetítés közönségének reakcióját is felidézte, amely, mint mondta, számára különösen erős élményt jelentett.
– Nagy hatással volt rám, ott majdnem kétszáz ember jött össze, felemelő volt azt érezni, ahogy az egész terem együtt rezonál a filmmel. A beszélgetés során is az emberek maguktól kezdték mondani, hogy terápiás, gyógyító jellegű hatással volt rájuk – hallottuk Goretić Pétertől.
Viesz Richárd, a film operatőre arról beszélt, hogy a forgatás során elsősorban az jelentette számára a legnagyobb kihívást, hogy hogyan találhatja meg a hat szereplő őszinte, személyes pillanatait úgy, hogy közben a kamera és a stáb jelenléte se változtassa meg ezeket a helyzeteket.
– Kihívást az jelentett leginkább az alkotómunka során, hogy a hat nőben, akiket követtünk a film során, bennük hogy tudom én azokban a helyzetekben is megtalálni az őszinte pillanatokat, amelyek nagyon a sajátjaik, és amelyekben nincsenek hozzászokva ahhoz, hogy ott van körülöttük esetleg egy hangmérnök, egy operatőr, és hogyan tudom megtalálni azokat a pillanatokat, amelyek jól bemutatják őket a nézők számára, ez volt talán a legnagyobb kihívás. Azt hiszem, így utólag azt mondhatom, hogy sikerült végül mindannyiuknál belépni azokba a belső bizalmi körökbe, ami csak akkor megy, hogyha mindkét oldalról van erre egy nyitottság – hallottuk az operatőrtől.
Vámoser Éva, a film egyik szereplője arról beszélt, milyen élményt jelentett számára részt venni a produkcióban, illetve visszatekinteni a kilencvenes évek traumatikus éveire. Mint mondta, munkájából adódóan részben projektként tekintett a forgatásra, ugyanakkor személyesen is egyre komolyabbá vált számára a folyamat.
– Érdekes élmény volt. A munkámból kifolyólag én projektként néztem a dolgot, figyeltem az alkotócsapatot, hogyan működik. Egyébként pedig eleinte kicsit viccesnek tűnt, de egyre komolyabbra fordultak a dolgok, így összességében jó volt visszatekinteni. Mindannyian túl vagyunk a nehezén, felneveltük a gyerekeinket, van munkahelyünk, egzisztenciánk, de hogy honnan indultunk, és milyen évek voltak ezek, és mennyire nehéz volt a ’90-es években, tehát minderre jó, hasznos volt visszatekinteni – fogalmazott a film egyik szereplője.
A doroszlói filmünnepen jelen volt Hugyik Richárd, a Magyar Nemzeti Tanács Végrehajtó Bizottságának elnöke is. Értékelése szerint a dokumentumfilm a vajdasági magyarság történelmének egy különösen nehéz korszakát több, egymással összefüggő szempontból mutatja be.
– Nagyon sokrétű, izgalmas és a vajdasági magyarság történelmének egy nagyon nehéz korszakát bemutató, az 1990-es évek háborús viszonyait feldolgozó történetet láthattunk. Véleményem szerint azért fontosak ezek a filmek, dokumentumfilmek, mert még ma élnek a kortársak, a szemtanúk, akik ezt megélték, és a női hang, a család összetartása, a férjek helyzete, a kivándorlás, a gyermekek felkészítése, védése, nevelése, nagyon sok szempont érvényesült a dokumentumfilmben. A vajdasági magyar embert ez különösen megszólítja, hiszen legyen az zombori, szabadkai, újvidéki vagy zentai, ezek a történetek olyan kollektív élményt jelentenek, amely a vajdasági magyar identitásnak, tetszik vagy sem, de nagyon fontos része lett, és bizonyos értelemben ezeket a generációkat traumatizálta is. Ezek a dokumentumfilm-alkotások fontosak, mert a kérdéseket fel kell tenni, ezekre megpróbál valamilyen szinten válaszolni, és a traumafeldolgozásban, a gyógyításban kell, hogy segítsen. Persze ez nehéz, mindezek a huszadik század végének az eseményei, és mindezeknek a generációknak, amelyek átélték ezeket az időket, mind a mai napig központilag meghatározza az életútját – hallottuk Hugyik Richárdtól.
Sokan voltak kíváncsiak a filmre, a vetítés telt ház előtt zajlott. Goretić Péter a vetítést követő beszélgetés során örömének és hálájának adott hangot, hogy a filmet éppen Doroszlón mutathatta be – azon a településen, ahol annak idején filmes pályája is elindult.
A vetítés a Doroszló–Szentkút és a Kuckó Gyermeksarok közös szervezésében valósult meg.