Szívügyük a versek megszerettetése

A zentai Mécsvirág zenekar a napokban lépett fel a Vajdasági Mathias Corvinus Collegium Alapítvány szabadkai képzési központjában, József Attila születésének évfordulója alkalmából, ami egyben a magyar költészet napja is. A zenekart Verebes Krnács Erika, Baráth Hajnal Anna és Zsoldos Ervin alkotja, vendégművészként pedig Verebes Judit, a Zentai Magyar Kamaraszínház színművésze csatlakozott hozzájuk. A Mécsvirág megzenésített verseket ad elő, tavaly ünnepelte fennállásának huszadik évét. Ebből kiindulva kérdeztük a zenekar tagjait a versek fontosságáról, hogy mit jelent nekik a költészet. 

Verebes Krnács Erika: Akkor is szerettem a verseket, amikor még csak szavaltam volna. Hatodikos lehettem, amikor magyarórára meg kellett tanulnunk egy-két verset a Petőfi él! kötetből, én pedig észrevétlenül megtanultam az összeset. Mindig velem volt a könyv. Úgy gondolom, hogy a versekkel, a nagy költők szavaival, mindent el tudunk mondani, ami bennünk rejlik. Jobban is, mintha mi fogalmaznánk meg. Azután eljutottam szavalóversenyekre, a későbbiekben tanárként pedig a szívügyemmé vált, hogy a gyerekekkel megszerettessem a költészetet. A továbbiakban előadóművészként is célul tűztem ki magam elé, hogy járjam az iskolákat, és az újabb generációkkal is észrevétlenül megszerettessem az irodalmat, a költészetet. Régebben a tanárok nyitottabbak voltak, sőt alig várták, hogy megjelenjünk egy-egy műsorral és fogadjanak bennünket. Mivel pedig azelőtt én is tanítottam, tudtam jól, mi hiányzik a tankönyvektől, és fontos volt a számomra, hogy azt pótoljam. Úgy gondolom, rajtunk áll, felnőtteken, hogy a gyerekeknek mit adunk át. Ők még nem tudják, mit szeretnek, ezért kell nekünk türelmesen, játékos módszerekkel bevezetni őket az irodalom világába. Az utóbbi húsz évben a Mécsvirággal is ezt tesszük, és ami a legjobb, különböző korosztályhoz tartozunk, így szinte minden korosztályt meg tudunk szólítani. 

Verebes Judit: Talán nem mondok újdonságot azzal, hogy én is úgymond belenőttem ebbe a világba. Egyszer csak közöm lett az irodalomhoz, a versekhez. Az se véletlen, hogy a színészi pályát választottam. A pódiumművészet és a versmondás más műfaj: mindkettő teljes embert kíván és másfajta koncentrációt. Ugyanakkor nagyon élvezem, hogy a színházi munka mellett a versmondással is úgymond tréningeztethetem magam. A verseket miniatűr drámáknak tartom, kis univerzumoknak. Teljesen mások, mint egy színpadi szerep. A versekkel nem egy figurát, hanem valamikor egy egész világot kell átadni, láttatni, éreztetni. A legérdekesebb az egészben, hogy valamikor egy-egy költői kép megragad bennünk, és például sétálás közben egyszer csak meglátjuk azt a képet. Ez már velem is megtörtént. Minél több költői képet látunk meg, annál inkább tágul, gazdagodik a belső univerzumunk.

Baráth Hajnal Anna: Olyan családban nőttem fel, ahol természetesnek számított az, hogy találkozom a költészet szeretetével. Az énekelt versekkel is, hiszen anno az édesapám megszervezte az Énekelt Versek Zentai Fesztiválját, amit az idén már harmincadik alkalommal tartanak meg. A Mécsvirággal is küldetéstudat számunkra, hogy az egész Kárpát-medencében, de legalábbis is itt a mi közegünkben éltessük, erősítsük a költészet mécsesének a lángját. Azért is választottuk ezt a nevet, mert a mécsvirág éjszaka nyílik ki és hirdeti a csodát, nappal pedig összecsukódik. Bízunk benne, hogy akik meghallgatnak bennünket, egy mécslánggal térnek haza, továbbviszik a költészet szeretetét. Azt reméljük, hogy örömet hozunk az emberek lelkébe, ebben a megzavarodott világban.

Zsoldos Ervin: A zene kapcsán talált meg a vers. Elsősorban a zenélés érdekelt, és nem voltam válogatós a műfajt illetően. Azután felkérést kaptam formációktól, hogy csatlakozzak hozzájuk gitáron, de mint hozzátették, énekelt versekről van szó. Olyan volt ez számomra mint a mézesmadzag. Húzott a zene, majd egyre közelebb kerültek hozzám a versek is, amiket énekeltünk. A Mécsvirággal már az alapján állítottuk össze a műsort, hogy kinek melyik vers tetszik. Ahhoz, hogy rájöjjek, mely versek szólnak hozzám, egy-egy költő összes versét el kellett olvasnom. Minden megváltozik, amikor elolvasunk egy verseskötetet. Onnantól az ember fejéből eltűnnek a közhelyes gondolatok. A költőink nagyon szépen tudták szavakba önteni az érzéseiket, amit úgy gondolom, minden magyar ember érez, csak nem tudja megfogalmazni. Amikor egy-egy versben visszahalljuk az érzéseinket, rájövünk arra, hogy valójában mit jelentenek a gyökereink. Szerintem a fiataloknak nagy szükségük van arra, hogy olvassanak, de meg kell találniuk azokat a verseket, amelyeket a magukénak éreznek. Ahhoz, hogy megtalálják, közelebb kell vinnünk hozzájuk a költészetet. Ez a mi kincsünk, amivel rendelkeznünk kell, és tudnunk azt, hogy mi van a tarsolyunkban.