„Minden előadás egy darabka az ember életéből”

Hetvenötödik születésnapja alkalmából köszöntötték a bácskertesi–kupuszinai Sturcz József Színjátszócsoport vezetőjét, Molnár Józsefet a csoport tagjai, valamint a helyi Petőfi Sándor Művelődési Egyesület vezetői. A Magyar Életfa díjas rendezővel gazdag, főként operetteket, zenés előadásokat tartalmazó életművéről beszélgettünk.
Milyen érzés volt, hogy a születésnapja igazi közösségi ünneppé vált?
 – Nagyon meglepődtem és meghatódtam. Ilyen korban már nem szeretünk annyira ünnepelni, de ahogyan megleptek, attól nagyon boldog lettem. Nemcsak a színjátszás kapcsán, hanem azért is, mert elnöke vagyok a helyi Pasztorális Tanácsnak is, így a falubeliek közül szinte mindenkivel van valamilyen kapcsolatom.
A közösség vissza is ad ebből – erőt, motivációt?
 – Hogy az erőt honnan veszem? A Jóisten segít. Az ember többször elveszíti a kedvét, ha valami nem úgy sikerül, akkor azt gondolja, hogy ebből elég. Ebben a korban talán már át kellene adni a stafétát, ám mindig történik valami, ami továbblendít, és érzem, hogy bírom csinálni, tovább tudok lépni.
Mióta van jelen a műkedvelő színjátszás és a rendezés világában?
 – A színjátszást 1968-ban kezdtem, rendezni pedig 1989-ben. Addig játszottam, nagyobb szerepeket is kaptam, majd rendszeresen rendeztem, minden évben egy előadást. Emellett karácsonyi jeleneteket, négyesfogatos produkciókat, vidám esteket is létrehoztunk.
Gördülékeny volt az átállás a színészi munkáról a rendezésre?
 – Előttem a megboldogult Sturcz József tanító rendezte a színdarabokat. Nála tanultam, nála szerepeltem. Egy alkalommal, nagyjából olyan korban, mint amilyenben most én vagyok, azt mondta, belefáradt, nem szeretné tovább csinálni. Bennem akkor akkora lendület volt, hogy el sem tudtam volna viselni, ha megszűnik a színdarab, a színjátszás. Megkérdeztem tőle, mit szólna hozzá, ha átvenném a rendezést, és segítene-e. Nagyon szívesen vállalta, a zenei részt is megoldotta, hiszen akkoriban zenés előadásokat játszottunk.
Egyből a nyakamba zúdult minden. Én döntöttem mindenről. Ma már egyszerűbb a dolgom, mert a technikára, díszletre, fellépések szervezésére van ember. Akkor viszont minden rám hárult: egyeztettem a fellépéseket, telefonáltam, elmentem a helyszínekre. Nem volt könnyű kapcsolatot tartani, népszerűsíteni az előadásokat. Újonc rendező voltam… fogadtak is, nem is. El kellett kezdeni valahogy, és lassan belerázódtam.
Az első előadásokat Sturcz József módszere szerint készítettem. Később eljutottam egy zentai rendezői tanfolyamra, ott is sokat tanultam, majd jöttek a különböző szemlék. Ezek nagyon sokat segítettek: rámutattak a hibákra és a jó gyakorlatokra is. Így évről évre fejlődik az ember – még ma is. Néha elgondolkodom, vajon jó rendező vagyok-e, mert most már látom igazán, hogyan is működik a dolog, akkoriban pedig szinte „vakon” vágtam neki, vitt a lendület. A közönség azonban mindig visszajelez. Én pedig mindig a többre, a jobbra törekszem az előadások színvonalát illetően.

Mely produkciókra emlékszik vissza a legszívesebben?
 – Az első háromfelvonásos darab, amelyben játszottam, a Mézeskalács volt, egy mesejáték-szerű, kosztümös, tréfás vígjáték. Pityi Pál szerepét alakítottam. Akkoriban is voltak szemlék, közös alkalmak. Egyszer ott kaptam egy díjat, ami nagy lendületet adott. Később jött a Mágnás Miska, amiért szintén jutalmaztak.
Szép emlékem, amikor Vörösmarton léptünk fel, majd később ismét oda kellett utaznunk, és egy kislány autogramot kért tőlem. Apróság, de nagyon jólesett, hogy emlékezett rá, én játszottam azt a szerepet.
Leginkább vígjátékokban szerepeltem, például A szabin nők elrablása című darabban Rettegi Fridolint személyesítettem meg.
Rendezéseim közül az első a Kolduskisasszony volt, egy népszínmű. Nem szerettem volna játszani is benne, legfeljebb kis szerepben, de végül a főszerepet kellett elvállalnom. Első rendezésem és főszerep egyszerre – fogalmam sincs, hogyan tudtam összpontosítani, de nagy sikere volt a darabnak. Ha jó a társulat, könnyű irányítani.
Ott volt még a Vacsora Budán, amelyben komornyikot játszottam – nagyon jól éreztem magam benne. A Csárdáskirálynő legendás volt: harminchárom előadást ért meg, mindenhol telt házzal. Abban Miska szerepét játszottam. Bár nagy szerep, mégis mellékszerep, így tudtam mellette az előadást irányítani.
Játszottuk a Légy jó mindhalálig című előadást is. A zsűri nem fogadta annyira jól, talán hosszúra sikeredett, de számomra nagyon kedves volt – talán az egyetlen igazi dráma a repertoárunkban. Lehet, a zsűri is úgy látta, inkább zenés vígjátékokkal, operettekkel kellene foglalkoznunk.
Rendezéseim közül említeném még a Marica grófnő és a Tuladunai című előadásokat. Nagyon sok élmény fűződik hozzájuk, jó visszaemlékezni rájuk. Minden előadás egy darabka az ember életéből – egy igazi életmű része.
Mennyire fontos a szakmai visszajelzés, és mennyire a közönség véleménye?
 – A közönség a legfontosabb. Mindig hangsúlyozom, hogy elsősorban nekik játszunk. A társulat tagjait is arra instruálom, hogy tisztán, érthetően beszéljenek, hiszen fontos, hogy a közönség minden mondatot megértsen, tudja követni az előadást.
Nagyon hálás közönségünk van, általában telt ház előtt játszunk, várják az új bemutatókat. Még a helyi második előadásra is majdnem megtelik a terem. A fogyatkozó lakosságszám mellett különösen jólesik, hogy ennyien eljönnek, örömet tudok szerezni az embereknek. 
Nemcsak Kupuszinán, hanem más településeken is fellépnek.
 – Rendszeresen tájolunk a környéken, újabban Adán, Csantavéren, Topolyán és Bácskossuthfalván is.
Min dolgoznak jelenleg? Készül az idei bemutató?
 – Ezúttal egy francia bohózatot választottam, címe: Vajon kié a gyerek? Az eredeti címe A mackó volt, de túl egyszerűnek tűnt, ezért kapott más címet. Kilenc szereplős produkcióról van szó.
Sajnos ma már nem tudok sokszereplős darabokat választani. A fiatalok elmennek vidékre vagy Magyarországra tanulni, hétvégén nem tudnak próbára járni. Hét közben próbálunk az idősebbekkel és azokkal, akik itthon vannak. Sokszor a szereplők fele jelen van, a másik fele nincs, ilyenkor a súgó olvassa be a hiányzók szövegét. Nem szokványos, néha kissé nevetséges próba, de így is haladunk. Az idősebbek nehezebben tanulják meg a szöveget, a fiataloknak ez könnyebben megy, viszont náluk a játék érik lassabban.
A fiatal generáció bevonása mindig fontos volt az ön számára – családi szinten is.
 – A fiam, Molnár Oszkár már huszonöt éve szerepel, nagyon sok díjat nyert, ha jól tudom, hét férfi főszereplői díjat is. Nagyon szereti a színjátszást, mindegy neki, milyen szerepet kap. Az idősebb fiam is szereti, de nem szívesen tanul szerepet, így nem vállal fellépést. Most az egyik unokám, Zsolti is játszik, így jelenleg hárman vagyunk a családból a színjátszásban.
Mire a legbüszkébb?
 – Arra, hogy idáig eljutottam, és a családomra. A feleségem mindig mellettem áll. Egy ideig ő is szerepelt, később abbahagyta. Nem az a típus, mint én, nem mindig tetszett neki, hogy minden este próbára megyek, de komoly konfliktus nem volt köztünk. Most viszont már annyira támogat, hogy figyelmeztet, ha próbára kell menni, érdeklődik, milyen darabot választok, hogyan alakul a próbafolyamat. Teljesen másként áll hozzá. Ez sokat segít, ezért hálás vagyok. A kedvet is jobban fokozza, ha valaki melletted áll – vallja Molnár József.