Tűvel és cérnával a hagyomány szolgálatában

Zuberec Vera hímző, népi iparművész a vajdasági magyar népművészet egyik kiemelkedő személyisége. Több mint két évtizede elkötelezetten dolgozik a magyar népi hímzés hagyományainak megőrzésén, újraértelmezésén és továbbadásán. Szakmai útját folyamatos tanulás és mestereitől átvett tudás formálta, amelyet a Kárpát-medence rangos szakmai műhelyeiben mélyített el. Munkásságát számos elismeréssel jutalmazták: egyebek mellett többszörös Gránátalma díjas, Kisjankó Bori-díjas, Pro Cultura Hungarica díjas és immáron Magyar Életfa díjas alkotó is, akinek munkái és tervei a legjelentősebb népművészeti kiállításokon és pályázatokon is sikert arattak. Számára azonban a legnagyobb érték a tudás átadása. Vajdaság több településén vezetett csoportokat, tanítványai közül többen elismert alkotókká váltak. Az újvidéki Petőfi Sándor Magyar Művelődési Központban végzett munkája révén ma is aktívan formál közösséget, erősítve a hagyomány és az identitás kapcsolatát. Zuberec Vera hitvallása egyszerű és következetes: a hagyomány akkor él, ha közösségben, kézről kézre öröklődik tovább.

Ön a közgazdasági karon végzett, mégis a népi hímzés vált életének központjává. Hogyan fért meg a számok világa mellett ez a hivatás? Hogyan került az életébe az iparművészet?
– Már gyermekkoromban is szerettem varrogatni, gobelint varrtam, horgoltam. Később egy alkalommal a férjemmel Bácsföldvárra mentünk – akkor ott rendezték meg a Nemzetközi Kézimunka és Gyűjtemény Kiállítást, vagyis a MIRK-et. Ott ismerkedtem meg a szabadkai hímzőkkel, megtetszett nekem ez a művészet, ők pedig rögtön meg is mutatták, hogyan kell hímezni. Mesélték, hogy hímzőtanfolyamra is járnak Szabadkán. Számomra itt, Újvidéken akkor még nem nagyon volt lehetőség erre, viszont nem sokkal ez után a Vajdasági Magyar Folklórközpont elindított egy ilyen kétéves tanfolyamot, amelynek Újvidék is egy állomása volt. A Magyar Szó-házban kezdtünk akkor, ott tanultunk. Volt egy kis lelkes csoport, amelyet Raj Rozália vezetett. Amikor befejeztük az első évet, egy kis vizsga várt ránk. Kúlán vizsgáztunk, de utána jött a bombázás, úgyhogy egy időre abbamaradt ez a folyamat. Utána egy ideig Bácsfeketehegyet látogattuk, Szabadkán folytattuk, és amikor a második évet is befejeztük, Bárth János, a kalocsai Visi Károly Múzeum akkori igazgatója vizsgáztatott bennünket. Ekkor lett meg az oklevelem, amely feljogosít arra is, hogy csoportot taníthassak.
Mit jelentett önnek ez az első, kétéves tanfolyam?
– Nagyon szép emlékeim vannak arról a képzésről. Jó érzés volt ott lenni, mert igen, tanulni mentünk oda, de össze is barátkoztunk egymással, és mindig alig vártuk, hogy újra találkozzunk egymással – társalgás is volt, közben pedig élmény volt megtanulni a magyar hímzőkultúrát.

Magyarországi továbbképzéseken, táborokban mélyítette folyamatosan tudását. Miért tartotta fontosnak, hogy folyamatosan képezze magát?
– A népi hímzés nagyon gazdag, sok a tájegység, amelyek mindegyikének megvan a sajátossága – különböző alapanyagokkal, fonallal készülnek, a motívumok sem egyformák. Mindig van tehát mit tanulni, és szerintem, amíg élek, nem fogom tudni az összeset elsajátítani, mert tényleg egy borzasztóan gazdag kultúráról beszélünk. Jártam Békéscsabán a hímzőtáborban, Shneider Imrénénél, azaz Éva néninél Tallyán, és rendszeres voltam a Hagyományok Háza által, különböző településeken szervezett képzéseken is, Beszprémy Kata vezetésével. Jártunk Szekszárdon is, Pécsett is. Látogattuk a múzeumokat is, ott gyűjtöttük a mintákat, a forrásokat. 
Van esetleg egy munkája, amire kifejezetten büszke?
– A legutóbbit emelném ki, amelyet be is neveztem Békéscsabára, a Kárpát-medencei Népi Textilfesztivál pályázatára, és nemrégiben kaptuk is az értesítést, hogy a munkánk díjazott lett. Egy oltárterítőt készítettem, társaim pedig az áldozási kellékeket hímezték hozzá. Elég hosszú munkafolyamat volt, körülbelül egy évig varrtam. Oda fogjuk majd ajándékozni a törökbecsei Assisi Szent Klára-templomnak. A legutóbbi pályázatra is oltárterítővel neveztünk be, hiszen szakrális volt a téma. Az fehér selyemmel és arany fonallal készült – kiemelt első díjat kaptunk rá.
Az első terítőm is tiszta arany-ezüst volt, amire 7 méter 30 centiméter vertcsipkét készítettem. Ez jelenleg Budapesten, a Hagyományok Házában van. Ez a terítő 2 méter 20 centiméter, mind a négy oldala ki van hímezve. Az egyik oldalán az IHS, tehát Jézus neve van, a másik oldalon pedig Szűz Mária.

Rengeteg tájegység hímzését elsajátította már. Amikor éppen nekikezd egy új tervnek, hogyan választ témát, mintát?
– Békéscsabán minden második évben rendezik meg a textilfesztivált. Ott mindig meghatároznak egy adott témát, amit fel kell dolgozni. Az utóbbi alkalommal két téma közül választhattunk: a szakrális vagy az úri hímzés – ami az én személyes kedvencem – ezt is készítettem. Akkor könyvekből, múzeumokból merítettem. Egy évben a használati tárgyak volt a téma – akkor még a temerini szakcsoportot vezettem –, és öt táskát készítettünk, amelyek kalotaszegi vagdalásos hímzéssel voltak díszítve. Erre a debreceni Déri Múzeumban gyűjtöttem mintát, és azt dolgoztam fel, játszadoztam a színekkel. Kézzel állítottuk össze a tárgyakat, később pedig igen nagy siker arattunk velük. Az Élő Népművészet – Országos Népművészeti Kiállításon az én csoportom kapta a Folk Trend díjat, és akkor kaptam meg egyénileg is a Gránátalma díjat. Ha azonban Mezőkövesdre megyünk, ott mindig magyar hímzést kell készíteni – tehát nem tematikus. Ilyenkor az alapján tervezek, amire a társaimnak hajlama van elkészíteni. Utoljára három tájegységet dolgoztunk fel. Van egy nagyon ügyes hímzőm, aki nagyon szereti a fehér lyukhímzést, ami Vajdaságra igencsak jellemző. Mavrenszki Margitról van szó, aki egy doroszlói függönyt készített, gyönyörűen kivarrta, végül Modern Mesterremekként díjazták – ez a legmagasabb osztályzat a modern kategóriájában. Egy másik társam, Kovács Judit, dunántúli vagdalásos fehérhímzést szeretett volna készíteni, neki függönyt és futót terveztem, amivel elnyerte a Hagyományos Mesterremek címet. Vollár Erzsébet és én bukovinai szedettes ingeket készítettünk – tehát a ráncolásra készítettünk hímzést – egy tánccsoportnak. Ezzel is pályáztunk és szintén Hagyományos Mesterremek címet kaptunk.

Hogyan néz ki az alkotói folyamat Zuberec Veránál?
Mi leginkább lakástextíliát készítünk itt, és minden tervet én rajzolok. Amikor megtörténik a gyűjtés, akkor lerajzolom, amit éppen gondolok. Ezután kiragasztom a szekrényemre a rajzot és napokig nézegetem, hogy zavar-e valami rajta vagy sem. Ha igen, akkor alakítok rajta. Amikor már meg vagyok elégedve a rajzzal, azt átviszem pauszpapírra. Ezután sötét cérnával megjelölöm, hova fog menni a rajz. Ilyenkor a távolságokra nagyon oda kell figyelni. Utána jön a minta rányomása, ezután kezdődik a hímzés. Ilyenkor koordinálom a tanítványaimat, milyen öltést használjanak, hol. Figyelünk arra, hogy középen hangsúlyosabb legyen a minta, kifelé egyre ritkább. Mostanra nagyon szépen bánnak a selyemmel is, de van, aki gyapjún dolgozik – az is egy gyönyörű technika.

Az évek során kiemelten fontossá vált önnek a tanítás is. Mikor érezte először azt, hogy oktatóként is küldetése van?
– Valamikor régen, amikor még jártam a folklórközpontba, Raj Rozália megszervezte nekem, hogy Horgoson taníthassak. Ott volt huszonpár személy, akik nagyon érdeklődtek a magyar népi hímzés iránt. Ekkor még munkaviszonyban voltam, úgyhogy munka után mentem, utaztam és tanítottam őket két és fél évig. Nagy támogatóm volt a férjem, aki nagyon elfogadó volt ezzel kapcsolatban, táborokba is járt velem, mindenfelé el is vitt. Nem győztem volna mindezt, ha ő nincs. Később – Shneider Imréné Éva néni halála után – Tállyára hívtak tanítani. Oda már három-négy éve sajnos nem járok, de nagyon jó viszonyban vagyunk azóta is. Békéscsabán is tanítottam, egyebek mellett, úri hímzést, vagdalást, és egy alkalommal egy továbbképzésen is oktathattam – Beszprémy Katánál Torockón gyapjúhímzést. Átadni azt, amit tudok, nem kellene elvinni a sírba. Nem tudok mindent, de azért van tapasztalatom, és nagyon nagy szeretettel és türelemmel tanítok a mai napig is.
Számtalanszor díjazták munkásságát. Az idén a Magyar Életfa díjat is megkapta. Mit jelent önnek ez a díj, és hogyan viszonyul az eddigi elismerésekhez: megerősítés vagy inkább felelősség?
Ez a mostani díj nagyon különleges, mert eddig csak Magyarországon kaptam nagyon nagy elismeréseket, viszont ez most a szülőföldemen történt. Igazán megható, és nagyon jólesett, hogy most már itt is elismernek. Nyilván ezek az elismerések nagy megerősítést jelentenek számomra, de nagy felelősséget is hordoznak: azt, hogy a következő alkalommal még inkább igyekezzek és törekedjek arra, hogy a lehető leghitelesebben képviseljem a magyar hímzőkultúrát.