Mi az én munkám? Mi az én feladatom? Én még ma sem tudom… E szavak a döbbenet erejével hatottak rám, amikor egy olyan pálya kapcsán hangoztak el, mint amilyenre Léphaft Pál tekinthet vissza. Nem is hiszem, hogy akad, aki nem ismeri Léphaft Pál munkásságát, az Aranytoll-díjas, 2022-ben Magyar Arany Érdemkereszttel kitüntetett karikaturistáét, aki az idén január 24-én, Mohácson átvehette a Határokon Túli Magyarságért Alapítvány Nemzetért díját. Napilapunk nyugalmazott újságírója, a lap Grimasz mellékletének volt szerkesztője, a karikatúra műfajának egyik legjelesebb kortárs művelője országhatárokon belül, és jóval azokon túl is. Vajdaság minden szegletében jól ismerik rajzait, az anyaország és a Kárpát-medence területén megjelenő lapokban mind a mai napig megjelennek munkái. Rendszeresen látogat képzőművészeti műhelyeket, táborokat, kiállít, kiállításokat nyit meg. Ír, publikál.
Nem lehet nem csodálattal tekinteni erre a hihetetlenül gazdag életműre!
A határidő szorításában már nem marad sallang az agyban, papírra is csak a lényeg kerül (Ótos András felvétele)
* 73.
végig jártam
nappalok hosszát
és éjjelek felét
na és?
ha visszafordulnék
akkor is szembe
fújna a szél
‒ Mindannyian Janus-arcúak vagyunk, két arcunk van. Az egyik, amit megrajzolnak rólunk mások, a közösség, a szerkesztőség, vagy a baráti körünk, a másik arcunk pedig az, amit önmagunkról festünk. Ez a kettő nem azonos, de mind a kettő mi vagyunk. Amikor díjaznak és megveregetik a vállunkat, akkor bizonyára az az arc van előttük, amit ők rajzolnak rólunk, és abban benne van a közösség, mint ahogy az érdemben, a díjban is benne van a közösség, egy láthatatlan csapat amellyel erősebbnek és biztosnak érzem magam. A díj az elismerés annak a közösségnek is, amelyikből jövök, mert az formált olyanná, amilyen lettem. Az a közösség pedig az Újvidéki TV és a Magyar Szó is.
Ugyanakkor ijesztő, mert az elismerés, minden díj önvizsgálatra serkent: miért én? Ki is vagyok én? Ez a dolgom? Egyáltalán mi a dolgom? Számomra az életművem, hogy van két gyermekem és van egy unokám. A többit mind elviheti a víz, elégetheti a tűz. Természetesen sorolhatjuk itt a magas tornyokat, a hosszú távokat, amiket lefutottunk, de mi az én munkám, mi az én feladatom? Harminc-negyven év távlatából van egy-két rajz, amire büszke vagyok, nem több.
Léphaft Pálról jómagam is a talán sokunk számára jól ismert, szemüveget és bajuszt viselő, pisztolyt formázó kéz képét őriztem magamban. Beszélgetésünknek ezen a pontján számomra kinyílt ez a kép, és látni engedte, hogy Léphaft Pál fegyvert formáló keze mindenekelőtt önmagára mutat. Állítja, minden tevékenységben fontos az önkritika, ennek hiányában nincs haladás. Állítja, csak az önmagát fricskázni képes ember lehet jogosult fricskázni mást. Állítja, életpályáján folyamatosan csapong. Amikor nyílt egy ajtó, besétált rajta, majd egy újabb ajtón át egy újabb terembe lesett be.
‒ Nagybecskereken autószerelőnek tanultam, kétkezi munkásként kezdtem a pályámat, emelődarun is dolgoztam. Viccesen szoktam mondani, onnan láthattam volna egész Bánátot Székelykevétől Rábéig, de nem láttam, mert rövidlátó vagyok. Így csak azt láttam, amit elképzeltem.
S ez a képzelet Újvidékig repítette a fiatal Léphaft Pált. A Bölcsészettudományi Kar, a Magyar Tanszék a világ felé tárta ki azt a bizonyos ajtót.
‒ Amikor az ember egy bölcsészkaron irodalmat tanul, ráébred arra, hogy milyen kicsi. Ady, József Attila, Kosztolányi, Radnóti, Pilinszky után az ember behúzza a farkát, és örül annak, hogy milyen gyönyörű dolgokat tud olvasni. Ha ráébredt arra, milyen kicsi, már megvan a lehetősége arra is, hogy naggyá váljon.
Ekkor kinyílt egy újabb ajtó…
* haft
négy betű
erény és bűn
között a rés
a földi létben
haftként
többre aligha
vihetném
Haft. Az angol nyelvben azt jelenti, fegyver markolata, vagy egy szerszám azon része, amit megragadunk. Esetleg egy vitriolba mártott tollé, amellyel írni, s rajzolni lehet?
1977-ben az abszolvens Léphaft Pál barátja, Klemm József unszolására az Újvidéki Televízió munkatársa lett. Ekkor tízéves önismereti utazás vette kezdetét.
‒ Ahhoz, hogy bármit is elmondjál újságíróként, először is meg kell magadat ismerni, mert ha ezt nem teszed meg, akkor nem is tudod, hogy mit mondjál. A tíz év alatt, amíg televíziós riporterként dolgoztam, volt egy-két szép történet: Herceg Jánossal, Konjovićtyal nagy interjút készíteni, vagy a velencei filmfesztiválon Eugène Ionesco-val, a híres drámaíróval készítettem francia interjút úgy, hogy nem tudok franciául. 1980-ban Udvarszállásra, egy kis bánáti településre érkeztünk a tévés csoporttal, a faluról készítettünk beszélgetést. Horváth Jóska bácsi a küszöbön ülve elővette a kockás füzetét, amelyet tintaceruzával írt tele, és olyan tiszta, szép magyarsággal mondta el a falu történetét, hogy az ember megilletődött, és elszégyellte magát az előtt a parasztember előtt. Máig meghatározó élmény számomra. Mindeközben a képzőművészet volt az a tárgykör, amiről állandóan írtam és tudósítottam, ez mindenképp közelebb vitt ahhoz a munkához, amelyről ma a legtöbben ismernek.
A következő ajtó 1987-ben nyílt meg, amikor Szeles Károly, a Magyar Szó addigi karikaturistája lánya, Mónika után költözött Amerikába. Ekkor lett Léphaft Pál a napilap állandó munkatársa. A Magyar Szó már korábban is közölte rajzait, 1973 óta lehetőséget biztosított a szárnyát bontogató zsurnalisztának.
‒ A karikatúra zsurnalisztikai műfaj, de képekkel mondja el, amit az újságíró írott, vagy kimondott szavakkal közöl. Nem légüres térben helyezkedik el, hanem a mindig változó közegben, a közösségben, ahol politikusok is, közéleti figurák is vannak. Régen fogalmaztam úgy, és ma is állok mögötte, hogy könnyebb a római pápát megrajzolni, mint a helyi vezetőt, mert a római pápának a keze messze van, a helyi vezetőnek a keze pedig egészen közel. Lauka Gusztáv nagy példaképem. Ő szerkesztette 1848-ban az első magyar, folyamatosan megjelenő szatirikus lapot a Charivari Dongót Budapesten, élete utolsó évtizedeit Nagybecskereken töltötte a Torontál lap szerkesztőjeként. Ő mondta, hogy csak annak van joga fricskázni és kinevetni mást, aki ezt megteszi önmagával. Bizonyos kompromisszumot kell vállalni, hogy az ember el tudja mondani a véleményét karikatúrában vagy írásban, de ne legyen vulgáris, banális. Ugyanakkor a karikatúra természetéből adódik, hogy a határokat hátrébb akarja tolni. A karikatúra nem feltétlenül kell, hogy pofon legyen, inkább egy vitriolos toll, amely után az ember vakarózik egy ideig. Az a dolgom, hogy udvari bolondként elmondjam, amit mások nem mernek elmondani. Ez a társadalom lelki egészségének az alapja. Ha azonban a karikatúrának nincs helye, nincs rá a közösség részéről igény, akkor nem tudom elmondani.
* pasztellkréta
Szajkó István halálára
amíg
végtelen zöld
mezőből fényes
bicikli nyom fut
kobaltkékbe
addig
az égen
kialszik egy
meleg sárga
pasztellkréta
Az önarckép, amelyet mindannyian ismerünk (Léphaft Pál karikatúrája)
Vers. Líra. Egy jóbarátról, példaképről szavakkal felfestett tömérdek érzés. Egy tollvonás, amely Léphaft Pálnak egy másik arcát rajzolja meg, a közösségi alkotóerő ölelésében inspirálódó alkotóét.
‒ A művésztelepek által egészen közel kerülhettem a képzőművészethez. Ilyen alkalmakkor nem csak karikatúrát rajzoltam, más technikákkal, más műfajokkal kísérletezhettem. Bácskossuthfalván a 9+1 Művésztelep, Zentán a Nemzetközi Művészeti Műhely varázsolt el. Elsősorban az emberek, akikkel találkoztam, beszélgettem. Mint Szajkó István, Penovác Endre, Boros György tanár úr, Zsáki Pista, sokáig sorolhatnám azokat a neveket, akik munkájukkal, társaságukkal hatottak rám.
Újabb tollvonással visszakanyarodunk a csendesebb, magányosabb órák ihlette, szavakból épített alkotásokhoz. Verseit, prózáit, publicisztikáit évtizedek óta olvashatjuk vajdasági és anyaországi folyóiratokban.
‒ A napnak a legszebb időszaka a reggel, amikor az ember maga elé teszi a kávét, esetleg valami falnivalót és csend van. Ekkor az ember gondolkodik, és ami eszébe jut lejegyzi. Lassan elég sok olyan gondolat született, amit lejegyeztem, megjelentettem. Eddig megjelent verseimből így össze is állt egy kötetre való, több évtized munkája, versek amelyekről úgy gondolom, hogy bátran aláírhatom. A Zöld Hermelin ‒ ez a munkacíme ‒ is egy arculatom, sokkal intimebb, mint a nagyvilágba belekiáltott szó. Egyelőre a kiadónál van, s amennyiben elnyeri a tetszését, kötet is lehet belőle.
* Léphaft Pál verse
Nyitókép: Léphaft Pál (Ótos András felvétele)
