Meglelni a lényeget

Szajkó István-emlékkiállítás nyílt a Szabadkai Városi Múzeumban. Az idén áprilisban elhunyt jeles képzőművészünk tárlata átfogó képet ad a munkásságáról, de a művészetéről megjelent publikációkból is láthatunk egy válogatást. 
– Szajkó István munkásságát a kerékpár motívum sokféle ábrázolása, valamint a „homokképek” ciklusa is ismertté tette, amelyet Petrik Pál informel festészete inspirált. Ezekben a műveiben a homokot és a kerékpárt – Szabadka és környéke két jellegzetes elemét – kezdte kombinálni, a bicikli motívumát a városi tér felismerhető részleteivel egységes képi kompozícióba kapcsolva. A képein felismerhető szabadkai motívumok közé az urbánus táj részletei is beletartoznak, mint például a homlokzatok, a kapuk, a galambok, valamint a város építészeti szimbólumai: a Városháza, a palicsi Víztorony és a Zsinagóga. A portré, mint téma, egész alkotói korszakán végigvonul, és számára az egyik legnagyobb alkotói kihívást jelenti. A vajdasági képzőművészeti élet fontos szereplője a huszadik század hetvenes éveinek végétől. Számos művésztelepen vett részt. 1991-ben a magyarországi Lókútra költözött  – a szabadkai, sárga-szürke, homokszerű síkvidék után nagyon fontossá váltak számára a bakonyi zöldek, melyek műveiben is megjelennek – olvasható a festő művészetének ismertetőjében. 
A kiállításon az egybegyűlteket dr. Ninkov K. Olga, a Szabadkai Városi Múzeum felhatalmazott igazgatója, a tárlat kurátora köszöntötte. Mint azt mondta, a Szajkó István-emlékkiállítással egyben a vajdasági magyar képzőművészet napját is megünneplik. 
–  Ez a nap egy felkiáltójel is arra vonatkozóan, hogy ebben a városban művészek éltek és élnek. Akkor is velünk maradnak, ha elhunytak. Köszönjük Szajkó Illés Andreának a közreműködést, amiért a képzőművész műveihez segített bennünket, ugyanis ezt a kiállítást részben magángyűjteményből állítottuk össze, részben pedig a múzeumunk gyűjteményéből. Szajkó István ízig-vérig szabadkai volt, az maradt akkor is, amikor a Bakonyba költözött, hiszen gyakran járt haza, és nem feledte a szabadkai motívumokat – mondta Ninkov K. Olga.

A továbbiakban Szajkó Istvánról Kopeczky Róna művészettörténész emlékezett meg, akit sok jó élmény köt a festőhöz, és már kicsi kora óta ismerte. 
– Nehéz a lényegről a beszélni. Ez a képzőművészetre is érvényes. A legnehezebb vizuálisan megragadni a lényeget, a pillanat hangulatát, egy alany személyiségét, egy test sajátosságait, egy táj esszenciáját, egy állat lelkét, egy mozdulat karakterét, lendületét. Szajkó István arra törekedett, hogy mindenből kihozza a lényeget, és minden más lényegtelen volt a számára. Ez talán a látásmódjának volt köszönhető, amit erősen alakított az itteni táj. A vajdasági tájban nincs semmi fölösleg, csak maga a puszta, a síkság, a végtelen vízszintes vonal, rajta néhány ponttal. Nincs semmi, ami elterelné a figyelmet, és amin elkalandozhatna az ember elméje. Ha innen vizsgáljuk a témát, világossá válhat, hogy a vajdasági festőinket, Szajkó István mellett Penovác Endrét, Saghmeister Laurát, Siflis Andrást, ugyanennek a lényegnek a megragadása köti össze. Ehhez Szajkó István a pasztellben találta meg a társát, még akkor is, ha a képei olajjal, homokkal, betonnal és különböző applikált elemekkel készültek. Egy képe különösen megérintett. Visszafogott, kisebb méretű, üres hátterű, fekete krétának használt széndarab látható rajta, ami pár vonalat hagyott maga után. A krétával rajzoló kéz már nincs ott. Ez a rendkívül letisztult kép mintha azt kiáltaná, hogy a művész végre meglelte a lényeget, letette a krétát, kivonult a képből. Távozott, elhúzta a csíkot, kereket oldott, vagy ahogyan én azt szeretem gondolni, csak elment sétálni – hallottuk Kopeczky Rónától.

A megnyitón Szajkó István életéről és munkásságáról Ljubica Vuković Dulić társkurátor beszélt: 
– A kiállítás végigvezet bennünket az alkotói periódusain, a hetvenes évektől a halála előtti időkig. A képeivel a körülötte levő világra reflektált. Művei magukkal ragadják a megtekintőjét, bevonzzák a saját világukba – mondta Ljubica Vuković Dulić.
Az est folyamán zongorán négykezest játszott Görög Noémi és Lencsés Lilla Márta, Basity Gréta szavalt, Lantos Zoltán pedig hegedült.