A palicsi filmfesztiválon Plankos Mihály tabudöngető, Breaking a Taboo című filmjét is megtekinthettük. Az alkotás egy határokon átívelő projektum eredménye, amely az Erasmus+ program keretében jött létre, producere a Szabadegyetem. A film a korai házasság témáját és a romakérdést feszegeti. Plankos Mihály a film rendezője, operatőre és vágója. A szabadkai alkotó rendezési és művészettörténeti szakon tanult Belgrádban.
– Mindkét szféra érdekel és mindkettővel foglalkozok. Fiatalabb koromban a színészet vonzott és sokat énekeltem. Most inkább kamerát ragadok és rengeteget fotózok. Az emberek leginkább rendezvényeken láthatnak, fényképezőgéppel a kezemben. Ezt néha el is felejtem mondani, mert megfeledkezek róla. Úgy érzem, hogy a fényképezőgép a kezem része.
Hogyan jött létre a Breaking a Taboo film?
– Egy projektum eredménye, amiben hét ország vett részt. Spanyolországban, Németországban, Észak-Macedóniában, Romániában, Görögországban, Magyarországon és itt, Szerbiában forgattunk. Mindegyik országban beszélgetéseket vettünk fel, majd pedig ezekből fél órás filmeket készítettünk. Mindegyikben három, különböző korú nőt szólaltattunk meg, akik érintettek a korai házasság témájában. A rövidfilmek célja az, hogy helyben vetítsék, felkeltsék a figyelmet erre a problémára, és beszélgetéseket eredményezzenek. Készült ugyanakkor egy több mint egyórás, sűrített változata is, amit fesztiválokon vetítenek. Ezt láthatta a palicsi közönség.
A felsorolt országok közül öt uniós, kettő pedig nem. Mit lehet ebből leszűrni a témát illetően?
– Azt, hogy ez egy nagyon összetett téma, és a problémák nem ismernek határokat. Nehéz beszélni róla úgy, hogy ne fussunk bele valamilyen sztereotípiába. Nem is kizárólag a romákról van szó, hiszen őket sem lehet egy kalap alá venni. Valakik sikeresek és tanultak, másoknak erre nem nyílt lehetőségük, mert annyira kegyetlen volt hozzájuk az élet. A fiatal romák közt is vannak olyanok, akik tanulnának és karriert építenének. Amit kiemelhetünk a korai házassággal kapcsolatban, hogy főleg a szegénységben, mélyszegénységben élőkről van szó, de ehhez sem köthetjük konkrétan ezt a jelenséget, mert ha a történelmet nézzük, a gazdagokra, az uralkodókra volt inkább jellemző. Azután itt van a családi modell. Nagy eséllyel az érintettek szülei is korán alapítottak családot. Ha viszont jobban belegondolunk, a nagyszüleink, a dédszüleink is előbb kötöttek házasságot, mint a mai fiatalok, de attól még itt, a 21. században ez aggasztó. A lányok ugyanis leginkább befolyásolás útján, elvárásoknak eleget téve, és akaratukon kívül mennek férjhez. Valakik tradícióként tekintenek erre, míg mások úgy vélik, ezen felül kell kerekedni és magunk mögött hagyni. Elvégre a közösség határozza meg, hogy mit őriz meg a múltból és mit nem. Egyesek szerint ez egy kulturális sajátosság, de szerintem így sem tekinthetünk rá. Ez egy probléma, amit fel kell ismerni, küzdeni ellene és megoldást keresni. Ebben kulcsfontosságú lehet az oktatás, és nem lenne szabad hagyni, hogy a korai házasság az anyagi háttértől függjön, illetve az legyen a kiváltó oka. Bárminek is mondjuk, semmivel se lehet összehasonlítani, de ha nagyon muszáj, felhozhatok egy másik példát. Az alkoholfogyasztás is a kultúránk része, pálinkát, bort iszunk az ünnepeinken. Attól még az alkoholizálás, és az alkohol ártalmas. Láthattunk itt a palicsi filmfesztiválon egy rettentő jó finn filmet a sörfogyasztásáról, Egy hektó arany címmel, ami végül a közönségdíjat nyerte el. A maga módján ez a film is felteszi a kérdést, hogy mi számít kultúrának, illetve mi tartozik a kultúrához.
Mit gondolsz, hogyan sikerült megbirkózni ezzel a nehéz feladattal, boldogulni ezzel a súlyos témával?
– Végül is nem mindegyik történet szomorú végkifejletű. Görögországban egy negyvenen felüli nővel beszélgettünk, aki tizenhat évesen szülte az első gyerekét, azóta négy vagy öt gyereke van, és elvesztette a férjét. Később azonban sikerült befejeznie az iskolát, most egy menő étteremben dolgozik, azt mondja élvezi az életet, szereti a munkáját, mert elfeledteti vele a gondjait, és nagyon szereti a gyermekeit is. Annak ellenére, hogy ez a film súlyos problémát taglal, mégsem szerettük volna, hogy nehéz és szomorú legyen. Nem az volt a cél, hogy siránkozó nőket mutassunk be. A film lényege, hogy emberi történeteket tárjon elénk, az emberről szóljon.
Hogyan jutottatok az interjúalanyokhoz?
– A projektumban résztvevő országok társintézetei szervezték meg a beszélgetéseket, amelyek egyébként is foglalkoznak társadalmi, közösségi kérdésekkel, és ismerik a hely lakosait. Elvégre ők tudják a legjobban, kivel mi történt, kinek mi a mondanivalója, és hajlandó-e azt megosztani másokkal.
Neked mi volt különösen érdekes a forgatás során? Milyen volt az utazás?
– Kalandos és izgalmas, tele kihívással, de a vendéglátóink mindenhol nagyon kedvesen fogadtak. Mindenben segítettek, a kommunikációban, a hely és a helyzet megértésben, bármiben számíthattunk rájuk. Sok történetet hallottunk, sok elképesztő sztorit. Nekem mondjuk érdekes volt az, amikor a nyelvben hasonlóságokat fedeztem fel. Magyar romáknál járva többször elhangzott a csávó szó, de ugyanezt a szót hallottam Észak-Macedóniában is. Ez megütötte a fülemet. Ami a filmben számomra a legérdekesebb, hogy beszéltünk egy tizenöt éves lánnyal és egy csaknem ötvenéves nővel is, aki viszont tizenöt évesen szülte meg ez első gyermekét. Mivel egyikük a film elején jelenik meg, a másik a vége felé, ez elkerülheti a figyelmünket. A döbbenet akkor jön, amikor erre ráeszmélünk.
Mi miatt döntöttél úgy, hogy elkészíted ezt a filmet?
– Érdekelnek a társadalmi témák, különösképp a kisebbségeket érintők, hiszen jómagam is, úgymond többszörösen kisebbségi vagyok. Apám ruszin, anyám félig magyar félig bunyevác. Ez nem azt jelenti, hogy itt Szerbiában ne érezném otthon magamat, de tisztában vagyok a kulturális örökségemmel.
Nyitókép: Plankos Mihály a palicsi filmfesztiválon (Fotó: Lukács Melinda)
