A nők helyzete a zeneiparban manapság is vitatott téma. Az egyébként szabadságot hirdető rock zeneműfaj se fogadta be simán a nőket, és különösen nagy nyomás nehezedett a női együttesekre. Az első csupa nőből álló formációnak, egyben az első fajilag integrált női zenekarnak, az amerikai The International Sweethearts of Rhythmt jegyzik. Az együttes a negyvenes években tett szert hírnévre, jazz és swing zenét játszva. Egy idő után a rock indult hódító útjára, a hatvanas években újabb nagy lendületet vett, és női rockegyüttesek is kezdtek megalakulni. A nyugati hatások, a beat, a rock, nem kerülte el az akkori Jugoszláviát sem. A jugoszláv rockzene fellendülését a hetvenes évekre teszik a zenei szakemberek. A belgrádi Sanjalice (Álmodozók) nevű női zenekar, a hatvanas évek első felében alakult meg. Ennek fényében mérjük fel a jelentőségüket. Ha jobban belegondolunk, az elsők közt voltak a világon. Róluk készített dokumentumfilmet Vladimir Petrović. Az alkotást a palicsi filmfesztiválon vetítették, a rendezővel mi is beszélgethettünk.
Férfirendezőként miért épp egy női együttesre esett a választása?
– Kihagyhatatlan volt. Matija Jovandić forgatókönyvíró-társam kutatásokat végzett a könyvéhez, amit a volt-jugoszláviai rockzene előfutárjairól írt. Miközben szövegeket böngészett, az egyik írás alján egy lábjegyzetre lett figyelmes, ami a Sanjalice együttest említi. Ha olyan személyről van szó, akinek az írás, az újságírás, a kutatás a szenvedélye, erre azonnal felkapja a fejét. Matijával mindketten ilyenek vagyunk, így gyorsan összekapcsolódtunk, és alaposabb kutatásba fogtunk.
Miből indultak ki és mire jutottak? Mi vezetett oda, hogy érdemesnek találták elkészíteni a filmet?
– Először is azon gondolkodtunk, hogy a hatvanas években még nagyon kevés csupa női tagokból álló rockzenekar volt a világon. Legtöbbjük után se fotó, se felvétel nem maradt. Matija azután egy amerikai újságírónővel lépett kapcsolatba, aki szélesebb körű kutatásokat folytatott a női együttesekről, és ő is a Sanjalicét az elsők közé helyezte. Akkortájt megközelítőleg húsz jelentős női rockegyüttest tartottak számon, és itt jön a másik kuriózum: a Sanjalice mellett, több női zenekar is volt az országban, Zágrábban és Fiumében (Rijekában) is működtek. Ha így nézzük, a női együttesek csaknem fele a volt-Jugoszlávia területén jött létre, és ez valóban lenyűgöző.
Amikor tudomást szereztünk a Sanjalice együttesről, utánajártunk annak is, hogy milyenek voltak zeneileg. Meggyőződhettünk róla, hogy nem valami pozőrség, megjátszás áll a háttérben, a lányok tényleg zenéltek, méghozzá elképesztően jól. Ami pedig ennél is érdekesebbé teszi a történetüket, hogy akkor még kiskorúak, tinilányok voltak.
Nem csak a zene szólt amellett, hogy a filmet elkészítsük. Nagyon szeretem a dokumentumfilmeket. Számomra ihletforrást jelentenek. A formát, a stilizációt, a struktúrát illetően olyanféle szabadságot adnak, amit más filmműfajokról nem mondhatunk el. Ha pedig ehhez hozzátesszük a zenét, még több lehetőséget kapunk. Szívesen idézem Jimi Hendrixet, aki azt mondta: a zene nem hazudik. Az egy nyelv, amin mindannyian beszélünk, függetlenül a műfajától, hiszen érzelmeket ébreszt.
Ami pedig még inspirálta a filmet, az a dekád, a hatvanas évek. Ez volt az egyik legtermékenyebb évtized, elég csak utánanéznünk, mi minden történt akkortájt a tudomány és technika terén, hogyan változott a divat, kik voltak a híresség, milyen jelenségek jöttek elő. A hatvanas évek után a világ már nem volt ugyanolyan, mint azelőtt. Mindezt összegezve, valahogy minden érv amellett szólt, hogy ezt a filmet muszáj elkészítenünk.
Hogyan sikerült kapcsolatba lépni a tagokkal?
– Ez most röhejesen hangzik, de a Facebookon keresztül. Az ismerkedés kicsit lassabban ment. Előbb el kellett nyernünk a bizalmukat, hiszen nem értették, hogyan jutottak az eszünkbe, honnan jött ez az ötlet, és miért most, elvégre eltelt már hatvan év, az emberek elfeledték őket. A jugoszláviai rocktörténet elemzői valóban alig tesznek róluk említést, holott fontos szerepet töltöttek be. Talán túl erős kifejezés, de szerettük volna ezt az igazságtalanságot helyrehozni. Legalábbis tudatni az emberekkel, hogy volt egy ilyen együttesünk és észbontóan jók voltak. Büszkéknek kellene lennünk rájuk, dicsekednünk azzal, hogy a világ egyik első női rockzenekara idevalósi.
Kezdetben tehát fennállt a bizalmatlanság, utánanéztek kik vagyunk, mielőtt beengedtek bennünket az életükbe, és gondolatban visszatértek a fiatalkorukba. Doda, Ljilja, és a másik Ljilja – ne feledjük, akkoriban még tinik voltak – 1963-ban elhatározta, hogy együttest alapít. Mindhárman gitároztak és énekeltek. Az első fellépéseiken két fiú is játszott velük. Azután a dobos srác nagykorú lett és behívták katonaságba. A helyére a barátnőjét, Nenát küldte, aki gyorsan elsajátította a dobolás művészetét. Négyük mellett pedig a másik srác azt mondta, hogy nem akar az ötödik lány lenni. Inkább becsülettel kilép, egyébként is úgy gondolja, hogy a lányok nélküle az igaziak.
A filmkészítés során milyen mértékben álltak rendelkezésre felvételek, dokumentumok, és mennyiben hagyatkozott a történetmesélésre?
– A forgatás a koronavírus idejére esett. Ez limitálta a lehetőségeinket, lett volna sok más elképzelésünk, de a helyzet úgy hozta, hogy az interjú formánál maradtunk. Ha már így alakult, arra gondoltunk, hogy sok mindenkit szólítunk meg. Egy nagy listát állítottunk össze, de rá kellett jönnünk, hogy túlgondoltuk az egészet. Miután ugyanis beszélgettünk a Sanjalice tagjaival, arra jutottunk, hogy legyen ez az ő történetük, az ő filmjük. A többiektől egyébként is azt hallottuk volna, amit már mások is elmondtak.
A szerzőknek fontos, hogy ne csináljanak unalmas filmet. Ne csak az legyen benne, hogy valaki ül és beszél. Mivel van egy izgalmas dekádunk, úgy gondoltuk, azt se hagyhatjuk figyelmen kívül. A filmbe így archív felvételeket is beleszőttünk, mert ezek mutatják be a hatvanas éveket a nézőknek. A régi felvételek sok emberben ébresztenek érzelmeket, talán azokban is, akik akkor még kicsik voltak, vagy meg sem születtek. Az archívumban való „bányászás”, egyszerre volt frusztráló és inspiratív. Teljesen belemerültünk. Használtuk az internetet, de emellett tévéállomások archívumait és privát személyekét is. Az együttes tagjai is találtak otthon egy amatőr felvételt. Ez nagyon izgalmas volt, mert ők maguk sem tudták, mi van a tekercsen. Miután sikerült letisztítani és lejátszani, kiderült, hogy 1967-ből való, a turnéjuk idejéből. Ennek nagyon megörültünk, szinte mindegyik filmkockáját felhasználtuk. A filmkészítésnek ez a része már olyan volt, mint a matekozás. Nyilván nem állt túl sok anyag a rendelkezésünkre, de amink volt, azt darabonként állítottuk össze oly módon, hogy elmondjon egy történetet. Külön figyelmet fordítottunk a vizualitásra, hogy a film könnyebben befogadható, nézhető legyen a fiatalabbaknak is. Fontosnak tartottuk, hogy ezt a rendkívül érdekes évtizedet a mai fiataloknak is bemutassuk. Azt is mondhatom, hogy inkább feléjük fordultunk a filmmel, arra számítva, hogy az idősebbeket már csak a téma megfogja.
Hogyan reagáltak a zenekar tagjai a filmre?
– A legnagyobb öröm a számomra az volt, amikor megtartottuk a bemutatót. A vetítés után kimentünk meghajolni, de gyorsan félrehúzódtunk, mert ők négyen is kijöttek. A közönség vastapssal köszöntötte az egykori zenekar tagjait, és ez elképesztő élmény volt. Hihetetlen belegondolni, hogy a filmben látható négy rocklelkű tinilány, valójában ők voltak. Ez a pillanat örökre belém vésődött. Már csak emiatt érdemes volt elkészíteni a filmet.
Nyitókép: Vladimir Petrović Palicson (Fotó: Lukács Melinda)
