Lang Irma: Kiegyensúlyozottságot és lelki gazdagságot kölcsönzött, hogy Konjović mellett dolgozhattam (Fotó: Fekete J. József)
Negyvenkét éven át vezette, igazgatta a képtárt, gondozta a fundust, kiállításokat szervezett. Nem ötlött föl Önben a gondolat egyszer sem, hogy munkahelyet változtasson?
– Amikor a tavasszal, az ötvenéves érettségi találkozónk alkalmából fényképezkedtünk a zombori Szentháromság téren, előjöttek az emlékek, fölelevenedett a múlt, a kezdet.
1967. április végén friss diplomával jöttem haza Zágrábból, ahová célszerű okokból mentem (apatini barátnőmmel lakhattam, és diákmenza helyett ismerősöknél étkeztem); ekkor úgy éreztem, enyém a világ.
Ámde gyorsan elért a kiábrándulás: bár Apatin község ösztöndíjasa voltam, állás számomra nem volt. Zomborban aztán megtudtam, hogy nemrégen nyílt meg a Konjović-képtár, és hogy ideiglenes igazgatója gimnáziumi rajztanárom Mileta Vitorović, ismert festő és grafikus. Így aztán eljutottam Milan Konjovićhoz, aki akkor még a zombori Városi Múzeum igazgatója volt, a titkárnő pedig Peák Júlia (Juci, akivel később évtizedeken át remekül működtem együtt a képtárban); őt már ismertem, és ez valamennyire enyhített izgalmamon bemutatkozásom során. Konjović úr, így szóltam hozzá mindvégig, mindjárt érdeklődött zágrábi tanárom Grgo Gamulin neves művészettörténész után, aki róla egy különösen analitikus és művészetébe mélyre hatoló tanulmányt írt akkoriban, és a Mester nem is titkolta elégedettségét, hogy ott tanultam. Később azt is megtudtam, hogy döntésénél fontos volt, hogy itt nőttem fel, hogy kötődök a vidékhez, és beszélem az itt hagyományos három nyelvet. Zágrábi éveimben mindvégig nem ingott meg bennem az elhatározás, hogy tanulmányaim befejezte után visszamegyek Apatinba, házunkba, amelyhez gyermekkorom fűződött: a nagy kert, gyümölcsfák, szőlő, az udvar, de ott volt a barátokkal a dunai strandolás, kerékpározás, horgászás, korcsolyázás, tánciskola is. Jól emlékszem, amikor Milan Konjović először jött hozzánk (három képet festett az udvarban és kertünkben) házunk mindjárt zombori szülőházára emlékeztette, és elragadottságában többször is mondta, hogy ne hagyjam itt ezt soha, mert ilyet többé nem fogok találni.
– Mi kötötte ennyire a galériához? Úgy is kérdezhetném, mi kötötte ennyire Milan Konjovićhoz és műveihez?
– Amikor 24 évesen, 1967. július 1-jén dolgozni kezdtem a Konjović-képtárban, az akkor még aktív művész életének és művének szentelt intézmény még nem töltötte be létezésének és működésének első évét sem. Ténylegesíteni kellett a képtár Konjović által meghatározott alapkoncepcióját, amely a legmagasabb mércék szerint, összehasonlítva a külföldi rokonnemű intézményekkel is, megállta a helyét. Mindent meg kellett tenni, hogy az 500 műből álló, gondosan válogatott legátum ne hermetizálódjon, hogy a képtár dinamikus intézményként működjön, hogy programjaival minél nagyobb számú látogató számára váljon vonzóvá, és hogy a Konjović-életmű tanulmányozásának, kutatásának és további affirmációjának központjává fejlődjön.
Mostan, ezen rövid időbeli távlatból, amikor kevesebb elfoglaltságom még inkább megengedi a művészettörténet és muzeológia terén kimagasló történéseket követni, megelégedetten észlelem, és ezt már a képtár számos látogatója is megerősítette, hogy mindezen évek folyamán jó úton haladtunk, lépést tartva a nagyvilággal és jelentős eredményeket mutattunk fel a több mint szűkös anyagiak ellenére is.
Huszonhat éven keresztül napról napra együtt volt az alkotóval. Ennyi idő alatt még egy jó házasság is többször megromolhat. Mindig felhőtlen volt a viszonyuk?
– Még ma is csodálkozom azon, hogy Konjović Milan egy 24 éves kezdőre rábízta nagy műve ápolását, és ugyanúgy nehezen fogom fel, hogy én ezt akkor mertem vállalni. „Isten keze volt abban, hogy ön akkor jött” (To je bio prst Božji da ste vi došli baš kada je trebalo), mondta később nem egyszer a Mester, ami persze a legnagyobb elismerés volt számomra.
Dinamikus természete révén támogatta az akciót, érdeklődéssel kísérte munkámat, de önállóságomat nem korlátozta, és nem fukarkodott elismerő szavakban, dicséretben a jól végzett munkáért, ami újabb és újabb kezdeményezésre sarkallt.
Tudatában vagyok annak, hogy kiváltságos helyzetben voltam, megadatott, hogy négy évtizeden át egy zseniális életmű és egy kiváló ember szolgálatában álltam, ilyen szinten igyekeztem kimutatni tudásomat, felkészültségemet és elhivatottságomat.
Monográfiájában 3292 Konjović-alkotásról közölt adatokat, feltételezés szerint műveinek száma ennek a kétszerese is lehet. Gondolja, hogy egyszer elkészülhet ezek végleges jegyzéke? Vagy egyáltalán szükség van-e egy ilyen teljes jegyzékre?
– Monográfiámban az olajfestményeket és pasztelleket katalogizáltam, amelyekről tudunk, és amelyeket sikerült felkutatnom az évek során. Adatokkal, és ahol lehetett, reprodukcióval ellátva jelentettük meg Konjović életművének ezen szegmentumát a monográfia második kötetében. E művek számát, mondhatnám, szinte véglegesnek tekinthetjük, azonban maradtak a rajzok és akvarellek, amelyek még feldolgozásra és katalogizálásra várnak, és amelyeknek száma szintén a háromezret közelíti meg.
Amennyiben jól tudom, Ön 12 retrospektív és 50 tematikus tárlatot készített a Mester munkáiból. Milyen szemmel válogatott közöttük?
– Ezek a Galériában bemutatott tárlatok, de még vagy 100 körüli a más városokban és határainkon túl szervezett kiállítások száma, amelyeknek szerzője a legtöbb esetben én voltam. Ezen a téren is kiváltságos helyzetben voltam, mert anyag mindig volt bőven, kiváló alkotások, amelyekkel könnyedén valósíthattam meg elgondolásomat, koncepciómat. A kiállítások rendezésénél úgy éreztem, mintha egyik kép magától keresné a másikat, egyszerre csak minden a helyén volt, feszültség és harmónia izgalmas váltakozásában.
– A tárlatok megnyitását szívesen átengedte más művészettörténészeknek, akár íróknak. Miért igyekezett a háttérben maradni?
– Elég sűrűn írtam én a katalógusok előszavát, nyilatkoztam a médiáknak, ami után nehéz lett volna nem ismétlődni, valami újat és eredetit mondani. Kimagasló szakembereket és neves alkotókat kértem fel a kiállítások megnyitására, ami úgy gondolom, új és értékes meglátásokkal és gondolatokkal gazdagította Konjović művészetének kutatását és tanulmányozását.
Konjović poliglotta volt, járt eleget a világban, mégis a Bácskában horgonyzott le. Ön is több nyelven beszél, adott a szakmai képzettsége, a kiállításokkal járta az országot meg a világot, mégis végig kitartott apatini lakhelye és zombori munkahelye mellett. Így hozta a sors, vagy ennek egyéb magyarázata is van?
– Kötődésemről már megkíséreltem beszélni; gondolom így akarta a sors, és én ezért csak hálával adózhatok, mert nem is álmodhattam ilyen beteljesülésről, ami, úgy érzem, kiegyensúlyozottságot és lelki gazdagságot kölcsönöz.
