Úgy tűnik, hamisítatlan bácskai, vagy vajdasági regény kerül ki a Budapesten élő Majoros Sándor keze alól. Egyelőre annyi bizonyos, hogy jószerével nyugat- és közép-bácskai helyszínű. Nagykanális című regényének Ignác nagyapám esete a sztapári úttal fejezetét az Irodalmi Jelen folyóirat közölte februári számában. Kettőzött érdeklődéssel olvastam, egyfelől azért, mert mindketten Ómoravicán születtünk, ő nyolc hónappal megelőzött, soha nem találkoztunk, és nagyra becsülöm írásművészetét. Másfelől a nevezett Sztapári út mostani lakhelyem, Zombor egyik, nem is akármilyen utcája, tehát a lokálpatriotizmus zsarátnokát is legyezték bennem olvasás közben a folyóirat lapjai.
Az első fejezetből még beláthatatlan, hová vezet el majd a regény, helyrajzilag viszont már bejáratta velem Zombor városközpontját, a Ferenc-csatornán átívelő hidat a Sztapári úton, kilátásba helyezte, hogy járunk majd Szivácon, Verbászon, Kúlán, Bajsán, Ómoravicán, talán még Kerényen is. Időben még egyelőre egy helyben topogtunk, 1937 szilveszterétől mindössze 1938. január elsejének hajnaláig jutottunk, de lépteink előtt máris szétterítette a térség irodalmi térképét, markánsan megjelölve rajta a Kamjonkai Szemző Gyuláról és Ungár Piroskáról szóló Mikszáth-regényt, a Noszti fiú esete Tóth Marival című történetet. Tartalmilag szembesített a kor realitásával, és kilátásba helyezte, hogy valamiféle jelentős enigma felé haladunk majd fejezetről fejezetre. Majoros Ignác, a nagyapa ugyanis Kamjonkai Szemző Dénes sofőrje, és valami végzetes történés irányába robog fekete automobilján. Majoros Sándor, az író pedig örömömre a hiteles helyrajz mellett a zombori magyarok által használt kanális megnevezést használja a csatorna helyett, és nem Vármegyeházát ír, hanem Zsupániát.
Repesve várom a folytatást, addig lesz időm eltöprengeni azon, vajon vajdasági regény lesz-e a Nagykanális, vagy sem. Mi teszi, vagy nem teszi azzá? Magamból kiindulva, ha nem Zomborban születtem, de itt élek, és ennélfogva zomborinak tartom magam, akkor egyszerű analógiával élve Majoros Sándor is joggal tarthatja magát pesti írónak, ugyanígy olvasói is annak tarthatják. Regényének helyszíne, története és nyelvezete viszont vajdasági. Akkor vajdasági? Nem, rossz a kérdés, a helyes válasz pedig: attól vajdasági. Vegyünk egy ellenpéldát: ha Rejtő Jenő vadnyugati tárgyú regényt írt, attól még nem lett amerikai, ha az idegenlégióban játszódó történetet, nem lett se francia, se afrikai, ha pedig kabarétréfát, akkor viszont budapesti volt, miként mindvégig. Amennyiben Majoros Sándor magyarul írna egy brazil történetet, az nem kerülne be se a brazil, se a portugál nemzeti irodalomba, a magyar irodalom része maradna. A „nagy” nyelvek irodalmával szemben, amelyek elkülönülnek a nyelvi térségeken belül, például németre és osztrákra, angolra és amerikaira, spanyolra és gyarmati spanyolra, stb., a magyar irodalomról egyre többen állítják, hogy egységes. Szerintem pontosabb megfogalmazás, hogy egyetemes, vagyis különvált, de összeforrt. Az egyetemes magyar irodalmon belül ezek az újra összeforrt, egyebek közt az egészséges regionalizmus jellegjegyeit magukon viselő beszédmódok fölismerhetők. Karakterük a fölismerhetőségen távolabb nem mutat, nincs érték-megkülönböztető jellegük. Azt pedig, hogy az adott mű – és itt a Külső-Magyarország területére gondolok –, felvidéki, erdélyi vagy délvidéki karakterű, jószerével abból ismerhető föl, hogy a szerzője mit hordoz magában és mit képes sajátként, nem pedig megtanultként átvinni művébe az adott tájegység létmódjából, történeteiből, nyelvezetéből. Ennek tükrében tartom vajdasági, vagy bácskai regénynek Majoros Sándor Nagykanális című munkáját, annak ellenében, hogy a szerző immár két évtizede Budapesten él, és a művei kétségkívül az egyetemes magyar irodalmat gazdagítják.
